Az utóbbi napokban arról lehetett olvasni, hogy a színészt rosszullétek gyötrik, kezdődő pánikbetegsége van, mivel családfenntartóként túl nagy a teher és a felelősség rajta, és a munkái is felsokasodtak. A művész nem tagadja, zsúfoltak a napjai, de hogy mindezt ne bírná el, az túlzás. Mint mondja, életük egyik legszebb időszaka ez, a kisfiuk bearanyozza minden percüket, így köszöni szépen, nagyon is jól van.
„Éjszaka hagy minket aludni”
Az édesapa nem győzi hangsúlyozni, hogy Ámor mennyire megkönnyíti a mindennapjaikat. „Lassan kénytelen leszek azt hazudni, hogy ő egy sírós, hisztis baba, mert már annyira túldicsérem – kezdi nevetve Zsolt. – Óraműpontossággal eszik, éjszaka hagy minket aludni, folyton mosolyog, magyaráz. Voltunk nemrég kötelező oltáson, mondta az orvos, hogy ’na majd lesz nagy ordítás, amikor megkapja a szurit!’ De Ámor csak nevetgélt. Nagyon vidám kis kölyök. Persze neki is van, hogy legörbül a szája széle, de még mielőtt rákezdene a sírásra, felvesszük, vagy Kriszta megeteti, és attól egyből megnyugszik. Most jön a foga, de egyelőre az sem bántja nagyon, mint ahogy a meleg sem. Ha kint ülünk a kertben, hallgatja a madarakat, és be sem áll a szája. Meg lehet zabálni! És el nem tudom mondani, mennyire jó hatással van rám. Van, hogy fáradtan érek haza, de tudom, még nem pihenhetek, mert sok a feladat, és akkor belőle merítek erőt. Felveszem, sétálgatok vele a szobában, szeretgetem. Ez engem feltölt.”
„Leborulok Kriszta előtt”
Zsolt igyekszik minél több időt otthon lenni a családjával, de ha épp vidéken játszik, vagy rendez, akkor a szerelme és kisfia elkísérik őt. „Arra tudatosan figyeltünk, hogy a gyereket a mi életvitelünkhöz szoktassuk, és ne kelljen otthon lábujjhegyen járni, illetve ne kelljen vele egyfolytában a négy fal között ülni. Mindössze hathetes volt, és már vittük magunkkal Nyíregyházára fellépni. Tettünk fülhallgatót a kis fejére, és meg se nyikkant a koncert alatt – magyarázza. – Az otthoni rutin is kezd kialakulni. A szerelmem, Kriszta előtt pedig leborulok. Csodálatos édesanya. Ha belegondolok, mekkora nyomás van rajta… Az anyaszerep, a fáradtság, az aggodalom, a szoptatás, hogy akkor is folyt a teje, ha nem kellett, vagy hogy megváltozott a teste, ami bár teljesen normális, de hozzá kell szokni – nos, én mindettől összeroppannék. Ezerszer erősebb és türelmesebb nálam! – mondja elismerően. – Ráadásul úgy, hogy járógéppel sétál! Közvetlenül a szülés előtt előjött egy korábbi térdsérülése, amit hamarosan sajnos meg is kell műteni. Akkor majd három hétre tolószékbe kényszerül, ami biztosan nem lesz könnyű időszak. És hát addig túl kellene rajta esnie, amíg Ámor karon ülő. Mert ha ő egyszer megindul, lesz nemulass!”
„Kérem az öcsköst!”
Ámor babusgatásából a nagyobb gyerekei is kiveszik a részüket. „Azt hallgatom, hogy ’Add ide, már fél órája nálad van!’, vagy ’Kérem az öcsköst, most már én jövök!’ Bezzeg, ha pelenkázni kell, akkor nem ilyen lelkesek – folytatja nevetve. – De nem kérdés, ha kellene, megcsinálnák. Sokat foglalkoznak a legkisebb testvérükkel, és nem csak ők, hanem a haverjaik is. Igazi átjáróház a miénk, gyakran arra megyek haza úgy, hogy tizenöt kamasz lebzsel a nappaliban vagy a kertben. De én ezt imádom! Ez is azt mutatja, mennyire jó kapcsolatom van a gyerekeimmel. Pedig más-más korúak. Bendegúz 27, Rózsa 17, Merse 12, Árpi pedig 8 éves. És hát itt van a mi kis négy hónaposunk… Folyton beszélünk hozzá, éppúgy, mint a nagyokhoz. Lehet, már túl is magyarázzuk neki a dolgokat. Mint amikor mondom neki, hogy ’Aludj csak, mindjárt jövünk, csak apa megpuszilgatja anyát a másik szobában…’ – nevet fel jóízűen. – Tehát jól vagyunk, egy igazán boldog család a miénk. Van egy gyönyörű párom, öt csodálatos gyermekem, mi kell még?!”
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
