Hazai sztár

Varnus Xavér: „Ahogy öregszem, irgalmasabbak hozzám a kritikusaim, kopik az ostor, amivel vernek” 

Szinte követhetetlen, hol mikor merre jár, mindenütt otthon érzi magát. Nemrég a Best magazinnak mesélt a mindennapjairól.

Senki nem hitte, hogy néhány hónap alatt elkészül a mezőlaki templomkoncertterme, sőt egy Bach-hangversennyel már fel is avatta.  
Varnus Xaver: Voltak olyan napok, hogy egyszerre ötven ember dolgozott az épületen, ilyen intenzív munkafolyamatot legutóbb tán a Kheopsz-piramis építésekor látott a világ.

Majd’ egy évvel ezelőtt tragikus hirtelenséggel meghalt az öccse, őróla nevezte el új koncerttermét. 
V. X.: A halála előtt egy évvel a Művészetek Palotájában játszottam, az öcsém a színpadon ült, kicsit hátradőlve hintázott egy széken, úgy hallgatta Bach­ot, nagy élvezettel. Roppant tehetséges zenész lehetett volna, ám más irányba indult az élete, és sajnos tragikus véget ért. Egy félrenyelt falat okozta a halálát, a perc töredéke alatt fulladt meg. Mielőtt Ádámot elhamvasztottuk, készítettünk róla egy halotti maszkot, amely hátborzongatóan élethű: amikor ránézek, olyan, mintha csak aludna.

Fotó: Story-Best Magán/fotocentral.hu

Azonkívül, hogy tehetséges orgonaművész, ahhoz is nagy tehetsége van, hogy azokkal is megszerettesse a zenét, akik addig nem szerették. Minden koncertje egy-egy zenetörténeti előadás is. 
V. X.: Ebben van némi hasonlóság atyai barátommal, Czeizel Endrével, aki ugyanezt csinálta, csak nem a zenében, hanem az orvoslás titkaiban. Gyakorlatilag 400 év latin tolvajnyelve után egyszer csak kiállt, és értelmes magyar szavakkal elmondta az egyébként életükért reszkető embereknek az igazságot, ami sokkal elfogadhatóbb volt ezáltal. Eleinte ő is, én is kaptunk érte, de ahogy öregszem, irgalmasabbak hozzám a kritikusaim, kopik az ostor, amivel vernek.

Varnus Xavér sikereit nyomon követhetjük, de milyen volt a sikerhez vezető út? 
V. X.: Kétféle muzsikus létezik a világon. Az egyik a Mozart-típus, amelyik készen kapja mindazt, amit az elődök kialakítottak, és mivel zseni, pillanatok alatt magára veszi az ősök ruháját, csodálatos zenét komponál, de a forradalom hiányzik belőle. És van a másik, a Wagner-típus, aki úgy jellemezhető, hogy van egy kisfiú, akit minden alkalommal partvissal kell kiszedni a zongora alól, mert nem akar zongorázni. Ám amikor egyedül marad a zongorával, leül, és a saját kis dallamait és harmóniáit pötyögi, és így kezdődik a nagy fejlődés. Ez a wagneri típus sok kitérő kanyar és vakvágány után végül is sokkal messzebbre eljut. Én ez utóbbi csoporthoz tartozom.

Bach-koncerttel avatta fel a felújított templomot (Fotó: Archív)

Ezek szerint már kicsi gyerekként tudta, hogy művész lesz? 
V. X.: Szőke, fürtös, kék szemű, öt és fél éves fiúcskaként már tudtam zongorázni. Még él az egyik első zongoratanárom, Bárdosné Velősy­ Zsuzsa, ő mesélte, hogy ha Bartókot rakott elém, akkor bánatos szemmel néztem ki az ablakon, olyan elvágyódással, amilyet talán a siralomházban érezhet az ember, és nem voltam hajlandó játszani. Mindaddig kezelhetetlen voltam, amíg a Bach-kották elő nem kerültek. Azokat lelkesen és boldogan játszottam.

Öt és fél évesen Bachot játszott!? 
V. X.: Számomra Bach maga volt az egzotikus álomvilág. Ötévesen, amikor már szerelmese voltam a zenéjének, nagyanyám lerakta a gyerekszoba asztalára A Tamás-templom karnagya című könyvet. Őrjöngtem, hiszen nem tudtam olvasni. Nagyanyám így ebből a könyvből tanított meg olvasni, én pedig két hét alatt végeztem is vele.

Egy szabad lélek, mint amilyen ön, gyerekként hogyan viselte az iskolai porosz nevelést?  
V. X.: Szentgyörgyi Albertet idézem: „Mi kikergetjük hideg, sötét téli reggelen fél hét órakor kisgyermekeinket meleg ágyukból, hogy elzavarjuk őket az iskolába, ahol mozdulatlanul, rettegésben töltik el zsenge éveik nagy részét, ahol egészségtelen, félénk, 10 éves felnőtteket faragnak belőlük. Ha ez nem ellenkezik a pedagógia elveivel, úgy ezt a tudományt sem emberi lényeknek találták ki. Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért, a kivert érdeklődésért, a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért, azt nekem sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom.” Az iskolaévekből egyetlenegy tanmese maradt meg az emlékezetemben: a tudós elővesz egy bolhát, és azt mondja, bolha, ugorj, a bolha pedig ugrik egy nagyot. A tudós kitépi a bolha egyik lábát, bolha, ugorj, mondja, a bolha ugrik egy kisebbet. Folytatja a tépkedést, és miután kitépte a bolha utolsó lábát is, és a bolha a parancs ellenére sem ugrik, a tudós elővesz egy nagy könyvet, és beleírja: ha a bolha összes lábát kitépik, a bolha megsüketül. Ezért az egy történetért viszont felesleges volt annyi évig raboskodnom.

Édesanyjával (Fotó: Story-Best Magán/fotocentral.hu)

Ha csak erre emlékszik, akkor tényleg kár volt suliba járnia. Mi lehetett volna még, ha nem orgonista?
V. X.: Talán még sebész lehettem volna. Nagyon korán szétvált bennem az emberi testnek és a léleknek a fogalma. Alighanem csak gondnokai vagyunk a testünknek, különösebben sokat nem tudunk tenni annak fönnmaradásáért, de azt biztosan tudom, hogy a lelkünk tovább él.

Járja a világot, templomot vett Kanadában, Mezőlakon, háza van a Balaton-felvidéken, lakása Berlinben, Budapesten, Olaszországban. Tehetős ember lehet, ha ilyen sok ingatlana van.  
V. X.: Ha valaki szorgalmasan dolgozik, egy életen át visszafogottan költekezik, és okosan fekteti be a pénzét, az alighanem nyugodt öregkorra számíthat. Nagyanyám pofonegyszerű definíciót állított fel: boldogtalan az az ember, aki száz forintot keres, de százegyet költ el, ám boldog az, aki száz forintot keres, és csak kilencvenkilencet költ.

Édesanyjával és tragikusan fiatalon elhunyt öccsével (Fotó: Archív)

Van végrendelete? 
V. X.: Több is, mert a világ jogilag nincsen összehangolva, és az egyik országban készített végrendeletem nem érvényes a másikban. Amikor veszek egy ingatlant, rögtön módosítanom kell a végrendeletet. Szeretnék egyszer majd úgy elindulni a másvilági konflissal, hogy igaz­ságot szolgáltassak azoknak, akik egy életen át lojálisak voltak hozzám.

Még egy búcsúkérdés. Manapság folyton csokornyakkendőben és kockás öltönyben jár, van ennek oka? 
V. X.: Gyerekkorom nagy példaképe Podmaniczky Frigyes báró volt, aki annyira szerelmes volt Pestbe, hogy életében csak egyszer ment át Budára. Ő járt mindig kockás öltönyben, így kockás bárónak is becézték. Másfél éve gyakorlatilag én is mindig kockás öltönyben járok. Mert tetszik, és ez éppen elég indok. Praktikus okokból viszont rögtön öt darabot vettem belőle, hogy reggel ne legyen nehéz eldöntenem, hogy melyiket is vegyem fel.

Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu

A STORY LEGFRISSEBB SZÁMÁT KERESSE AZ ÚJSÁGÁRUSOKNÁL!

Megjelent a Story Sztárdiéta különszáma!

A Story tavaszi különszámát keresse az újságárusoknál!

Kövess minket az Instagramon is!