Emlékeznek még az első találkozásra?
Szikora Róbert: Pontosan emlékszem, 1974 márciusában volt. A Lágymányosi Klubban doboltam, és ő eljött megnézni. Miután befejeztünk, Miki azt mondta, menjünk ki a sarokra egy cukrászdába, ott beszéltünk először. Gyönyörű fehér farmerben volt, úgy nézett ki, mint egy igazi popsztár. Én nem is mertem arra gondolni, hogy a Hungária tagja lehetek. Korábban hamisítottam igazolványt, hogy a jazztriónkkal éjszakai bárban játszhassak, mert még csak 17 éves voltam, és ugye, ahhoz be kellett volna tölteni a 18-at. A pénzből, amit kerestem, Hungária-lemezt vettem, a Tűzveszélyest. Ez volt az első magyar nyelvű lemez, amit életemben megvásároltam. Ha akkor valaki nekem azt mondja, hogy egyszer vele zenélhetek, azt megcsókolom. Aztán egyszer csak ott voltam a Hungária tagjai között, megismertem őket. Egy számomra teljesen ismeretlen világ volt ez: a beszédstílusuk, az a belső hangulat… Soha nem láttam olyan ruhákat, amiket hordtak, soha nem hallottam azokról a cigarettamárkákról, amiket szívtak.
Nehéz volt beilleszkedni közéjük?
Sz. R.: Nem volt könnyű. Ők pár évvel idősebbek voltak, megfontoltabbak, náluk nem a bratyizás ment, mint ott, ahonnan én jöttem. A korábbi zenésztársaimmal mi testvérek voltunk, együtt ettünk, aludtunk, együtt jöttünk-mentünk. Itt mindenki külön járt a saját kocsijával, révbe jutott emberek voltak, családjuk volt. Ezt picit éreztették is velem. Nem tudták mit csináljanak ezzel a kölyökkel.
Milyen volt az a kölyök a cukrászdában?
Fenyő Miklós: Amikor leültünk a cukrászdában, akkor már tudtam, hogy ő alkalmas lesz arra, hogy velünk zenéljen. Én addigra ezt már eldöntöttem. Amit Robi elmondott, arra 90 százalékban én is így emlékszem. Én olyan ember vagyok, aki azonnal védelmembe veszem azt, akivel szemben mások valamilyen fölényt éreztetnek. Robi újonc volt, fiatalabb pár évvel, voltak közöttünk társadalmi különbségek. De amikor én már éreztem, hogy ezt a mitugrász kis gyereket magunk közé vesszük, akkor tudtam, nem beszélhetünk vele magas lóról. Vagy nincs szükségünk rá, és akkor menjen, amerre lát, vagy szükségünk van rá, és akkor ő is megérdemli a tiszteletet, amit egymásnak is adunk. Szükségünk volt rá. Lehet, hogy autót vezetni még nem tudott, de dobolni igen. Aztán megkedveltem azt a kis srácot. Éjszakákon át Rejtő-könyveket olvastam fel neki a külföldi útjainkon, és vevő volt rá. Rájöttem, hogy vevők vagyunk egymás humorára. A humor egy erős kapocs.
Aztán Szikora Róbert mégis távozott a Hungáriából. Úgy hírlik, azért, mert Szűcs Judithnak írt titokban dalokat.
Sz. R.: Sok izgalmas kérdést felvet, hogy miért. Akkor már forrt minden a zenekaron belül. Olyan sikert értünk el, amit előtte senki, és ez a siker fullasztóvá vált. Az életünkben minden felborult. A magánéletünk is. Már senki nem nézett ránk úgy, mint előtte. Új érzés volt ez. Ebben a pillanatban kértek, hogy írjak számokat Jutkának, és elvállaltam. A Hungária azt mondta, nem lenne etikus, ha én kifelé nem a rock and rollt képviselném, és bekeményítettek.
A siker megváltoztatja az embert?
F. M.: Ha éretlen vagy, akkor igen. A sikertelenség összehozza az embereket, a siker taszítja. Akkor leszel felnőtt, ha megtanulod értékelni a másik ember sikerét, és megtanulod érteni a másikat, mint embert. De legelsősorban akkor, amikor megtanulod magadról azt, hogy nincs mindig igazad. Persze mire ezt megérti az ember, addig sok idő eltelik.
Milyen most a kapcsolatuk egymással?
Sz. R.: Egészséges. Ennek az egyik alapja a tisztelet: zeneileg és emberileg, és ehhez jön az a gyökér, az a 9 év, amit együtt töltöttünk. A mi kapcsolatunk gyökérzete annyira mélyre nyúlik, hogy ott még mindig van nedvesség, ezért nem tud kiszáradni, elfáradni. Ebben pedig tényleg fontos a humor, amit Miki említett. A humor az élet nedvét jelenti. Akinek nincs humora, attól meneküljünk. Nem ott születik egy ember, amikor kiveszik az anyaméhből, 9 hónappal korábban. Az R-GO is még ott, a Hungáriában született. Én ott lettem valaki, ezt sosem felejtem el.
Milyen a kapcsolata a Hungária többi tagjával, például Dollyval?
Sz. R.: Bírom őket. Most mégis Mikit hívtam meg, hogy az R-GO jubileumi koncertjén ott legyen. Ő is meghívott engem annak idején, én meghívom őt. Van egyfajta kontinuitás. A többiekkel ez nincs meg.
És hogyan tekintenek a következő generációra, és ők mennyire hallgatnak önökre?
Sz. R.: Ha anno hallgattunk volna másokra, akkor a rock and rollból vagy a csikikdamból se lett volna semmi. Aki akar, kövessen, mi így gondoltuk, nem akartunk megfelelni senkinek. A mostani fiataloknak is azt tudom mondani: nem kell hallgatni az öregek tanácsára, mindenki járja a maga útját.
F. M.: Én nem értem a mai fiatalok lázadását, de engem se értettek a régi öregek. Öt éven át Amerikában éltem. Emlékszem, csúnya magyar szavakra tanítottam az osztályt, felírtam őket a táblára, és ordíttattam velük. Jártam egy spanyol lánnyal, kíváncsi voltam, felhúztam a szoknyáját. Ez volt a lázadás. A zene, ami körülvett, a rock and roll, ez lázadás volt a javából, aminek az a lényege hogy az arcába vágja az őt ellenző generációnak: „Tudom rólad, te vénember, hogy te is jónak tartod az életformámat, mi is tudjuk, csak ki is merjük mondani, sőt azt is ki merjük mondani, hogy ezt ti is pontosan tudjátok.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska
