A 79 éves énekes, Horváth Charlie nem szeretné, hogy más viseljen rá gondot. Amióta elhunyt a felesége és egyedül maradt a lakásban, főz, mos, vasal, takarít, és szerinte ezt senki sem csinálná nála jobban. A főztjére is büszke, néhány ételével állítása szerint a Michelin-csillagos éttermeken is túltesz.

Idén karácsony előtt lesz tizenkét éve, hogy a zenész elvesztette szeretett feleségét, Katit, akivel negyvenöt évig alkottak egy párt. ­Charlie fájdalma nem múlik, az élete viszont másik mederben folyik tovább…

Cicái várják haza

Charlie hétköznaponként az átlagos nyugdíjasok életét éli, ám amint eljön a hétvége, a zenéjével még most is izgalomba hozza a rajongóit, akik egy emberként éneklik vele a Jég dupla whiskyvel, a Nézz az ég felé vagy épp a Könnyű álmot hozzon az éj című slágereit. A koncertek után öt macskája várja otthon, négy-öt részletben alszik egy keveset, mert legendásan rossz alvó, aztán a hajnali kakasszóval nekilát az otthoni teendőknek.

Bevásárolok, főzök, mosok, takarítok, vasalok, enni adok a cicáimnak. Sokszor kérdezik tőlem, hogy miért nem hívok ide egy takarítónőt, de mindig mondom, nem hívok én ide senkit, jobban takarítok, mint azt bárki más tenné.

Amíg fizikailag bírom, addig ezeket szeretném én csinálni” – árulja el a hamarosan hetvenkilencedik évébe lépő Charlie. Az énekesnek a házimunkák közül egyértelműen a főzés a kedvence. „Egyedül vagyok, ez az igazság, és a muzsikáláson, a fellépéseken és a próbákon kívül nekem annyi maradt, hogy elfoglalom magam. Ráadásul a főzés nekem mára a hobbim lett, nagyon jó kikapcsolódás.” Azok, akik kóstolták a főztjét, azt mondják, Charlie-ban egy valódi séf veszett el. „Nem szeretném fényesíteni magam, de bizonyos ételeket finomabban készítek, mint a Michelin csillagos éttermek mesterszakácsai.”

Somló Tamás a tökfőzeléket imádta

Az énekes szerint ez nem is olyan bonyolult. „Az egyszerű kajákat a legnehezebb elkészíteni – Somló Tamás barátomnak például a tökfőzelék volt a kedvence, azt sokszor főztem. Ami drága, azt könnyebb megfőzni, nem beszélve az ’újragondolt változatokról’… Na, azok valami borzalmasak. A nevét szándékosan nem mondom ki annak a Michelin-csillagos étteremnek, ahol a lecsót azzal a lendülettel küldtem vissza, ahogy elém tették. A lecsó legyen lecsó – hangzik Charlie véleménye. – Gyerekként én is sokat figyeltem anyukámat főzés közben, aztán tizenöt évig éltem külföldön két zenésztársammal, és nem mindig volt ellátásunk. Olyankor magunknak főztünk. Miután a feleségem 2014-ben elment, ez nagyon jó időtöltéssé vált.

Nem szeretek kaját kidobni, ezért tudatosan tervezek. Benézek a hűtőszekrénybe, megnézem mi van benne, és kitalálom, hogy mondjuk csinálok egy koreai levest.”

Mivel a felesége halála után nem szeretett volna egyedül maradni a közös házukban, megkérte a fiát, Ákost, a menyét, Hédit és az unokáját, Eriket, hogy költözzenek hozzá. Így külön bejáratú lakrészben, de mégis egy házban élnek, ám legtöbbször a teríték mégis egy személyre kerül az asztalra. „Csak időnként kajálunk együtt, ők szeretnek külön főzőcskézni. Régen, amikor az unokám még kicsi volt, gyakran étkeztünk együtt, és versenyeztünk, hogy ki eszi meg hamarabb a krumplis tésztát kovászos uborkával. Én örülök, hogy a kis családom a közelemben van. Nélkülük eladtam volna ezt a házat.”

Nagyon büszke az unokájára

Charlie rajong az unokájáért, a hangja elérzékenyül, ahogy Erikről mesél. „Ő már tizenhat éves, két fejjel magasabb, mint én. Komoly gyerek lett. Időnként beugrik hozzám, megkérdezi: Hogy vagy papa? Elmondja, hogy szeret, majd megy a saját dolgára. Tehetséges focista. A meccseire sajnos nem jutok el, mert azok akkor vannak, amikor én muzsikálok – sajnálkozik a büszke nagyapa. – Buli pedig szerencsére van bőven. Az elmúlt egy év alatt nyolcvanat nyomtam le, de amíg fizikailag bírom, csinálom. A hangom is rendben van. A zenekarommal negyven éve muzsikálok együtt, értjük egymást. Szerencsés vagyok. Már most készülünk a karácsonyi koncertünkre, ami december 28-án lesz a Budapesti Kongresszusi Központban – újságolja.

A munka az munka, ott nincs helye a lazsálásnak. "Van egy baráti társaságom, akikkel évek óta kéthetente csütörtökön összegyűlünk. Régi arcok, zenészek, sportolók, kultúrgyerekek, városi gyerekek. Hetven fölötti történet ez. Olyanok, akik már letették az asztalra a névjegyüket, mint például ­Frenreisz Károly. Az asztalfőn a fociedző, Kiss Laci ül. Jó a hangulat, örülünk egymásnak, beszélgetünk, és megemlékezünk a már eltávozottakról. Egy szabályunk van. Oda lányok nem jöhetnek. Ez szigorúan fiús buli!”