Borbás Marcsinak időről időre meg kell harcolnia az életéért. Néhány évvel ezelőtt egy súlyos, daganatos betegség miatt került veszélybe.

Borbás Marcsi a hazai gasztronómia tiszteletbeli nagyköveteként milliók szívébe lopta be magát. Természetes, manír nélküli viselkedésével azonnal „megfőzi” a nézőit. Megállás nélkül dolgozik, háromhektáros földterületet művel, podcastműsorokat forgat, online magazint vezet… Miután megszűnt a Duna TV-n futó műsora, októbertől a TV4-en jelentkezik újjal. Hihetnénk, hogy irigylésre méltó sors jutott neki, ám a látszat csal. A háttérben drámai csatákat vívott az életéért.

Apróságokkal nem éri be

Borbás Marcsi nevének hallatán általában a következő képek ugranak be az embereknek: vidáman, csacsogva főzőcskézik, a kertjében dolgozik, virágot metsz, zöldséget-gyümölcsöt szüretel. Állandóan mosolyog, és csak ritkán enged bepillantást a nehéz pillanataiba.

Néhány évente van egy-egy nagy betegségem, ami teljesen földhöz ver. Másfél éve volt az utolsó, az egy gerincvelő-gyulladás volt. Apróságokkal nem érem be

– mondta Sváby Andrásnak az Útközben elmeséled című műsorban, amelyet a VIASAT3 csatorna sugároz szombatonként.

Marcsi ritkán nyílik meg a kamerák előtt, Svábynak viszont sikerült elérnie, hogy őszintén meséljen élete drámai fordulatairól. Azt már tudtuk, hogy beteges kislány volt. Előfordult, hogy gyermekkori hashártyagyulladás miatt egyhuzamban egy évet töltött kórházban, a klinikai halál állapotába került, és betegsége szövődményeként le kellett mondania anyai álmairól.

Visszautasította a kemoterápiát

Ez azonban csak a torta egyik szelete. „A legnagyobb betegségemről még soha nem beszéltem. Egyrészről nem tudták a szüleim, és én ezt úgy csináltam végig – vallotta be, és kimondta rettegett ellenfele nevét.

Vese­rákom volt. A szüleimnek az életük végéig nem mondtam el, hogy min voltam túl. Végigmosolyogtam az egészet. Nem akartam nekik ekkora aggodalmat okozni.

Halálosan biztos voltam benne, hogy túlélem. Nem tudom, hogy miért, de egy másodpercig nem fordult meg a fejemben, hogy nem élem túl. Lehet, hogy ezért éltem túl.”

Senki nem vette észre, hogy milyen nehéz időszakon megy keresztül. Hitt a gyógyulásában, a kemoterápiára viszont nemet mondott.

„Egy fantasztikus orvosom volt, és örök életemben hálás leszek neki. Azt mondta, hogy kéne egy ilyen immunerősítő terápia, és én nem vállaltam.”

Marcsi tizenkilencre húzott lapot, és a döntésével elindult egy másik úton. „Rengeteg alternatív dolgot ettem, és már az első kontrollon a megnagyobbodott nyirokcsomók is eltűntek, és akkor azt mondták, hogy szerencsém volt.”

Azt nem fedte fel, hogy pontosan milyen módszerrel győzte le a rákot, de kihangsúlyozta, ez az ő teste volt, és senkit nem biztat arra, hogy kövessék, sőt mindenki a saját meggyőződése alapján cselekedjen!

„A legfontosabb a pozitív hozzáállás és a szűrővizsgálatok. Nekem is az egyik nagy szerencsém, hogy időben észrevették. Nekem csak lezsibbadt a lábam, de semmi egyéb tünet nem volt. Azt hittem, gerincsérvem van, és a gerincsebész találta meg, hogy egy daganat nyomja a gerincemet.”

Fájdalmas búcsú

A sokkoló diagnózis után erőt gyűjtött, harcolt és győzött. Az édesapja viszont vesztett a saját háborújában. Borbás Marcsi rajongásig szerette a szüleit, elmúlásuk körülményeiről most mesélt először. Előbb az édesapja hunyt el.

Január elsején összeesett a vécében, és soha többé nem tudott felállni. Agydaganat. Semmit nem láttál rajta. Totál egészségesnek tűnt. Azonnal felhozattam Budapestre, itt vizsgáltattam ki

– idézte fel fájdalmas emlékeit.

„Az történt, hogy teljesen lebénult, csak a jobb kézfeje mozgott, beszélni sem tudott már az utolsó öt hétben. Háromszor mentem haza hetente, és az utolsó alkalom egy szombat reggel volt. Odaértem, ott az ápolónő és anyu sírt. Na, mondom, nem értem haza. Mondják, képzeljem el, három perccel ezelőtt felnézett, és azt mondta, hogy Marcsi. Úgy, hogy öt hete nem tudott megszólalni.

Beléptem az ajtón, és láttam, hogy beszélni szeretne velem. Tudta, hogy vége. Mondtam, hogy tudom, hogy azt szeretnéd mondani, hogy vigyázzak anyura. És akkor pislogott. Másnap reggelre elment.

Amikor eljött az idő, az édesanyját is odaadóan ápolta és gondoskodott róla. Elmondta, a gyász számára még nehezebb volt gyerek nélkül, mert újra és újra szembesült vele, hogy az ő háta mögött már nincs ott a következő generáció…