Az énekesnőt a szívinfarktusa óta hímestojásként védelmezi a férje, Elemér. Marika bár jobban van, a rehabilitációja még sokáig fog tartani.

Három hónap telt el azóta, hogy Marika egy kora nyári hajnalon szorítást érzett a mellkasában. Mivel 2024 augusztusában már átélt egy hátsófali infarktust, pontosan tudta, hogy gyors orvosi segítségre van szükségre. Felébresztette a férjét, aki mentőt hívott, és szerencse a szerencsétlenségben, hogy már a sürgősségi osztályon volt, amikor a szíve néhány percre megszűnt dobogni.

Nem érzi a lábát

Azóta a Bangó házban érezhetően lelassult az élet. A házaspár mindkét tagja visszavett a tempóból, többé sehova sem sietnek. Nincs olyan teendő, amit ne halasztának el azért, hogy a ház asszonya kipihenhesse magát, és tudatosan figyelnek arra is, hogy ne bosszantsák fel magukat. „Köszönöm szépen az érdeklődést, jobban vagyok, de még közel sem jól – válaszolta megkeresésünkre Marika. – A gyógyulási folyamat lassú, de kezdettől fogva tudtam is, hogy az lesz.

A jobb lábam továbbra is gyenge, húzom magam után, az érzéskiesés lassan oldódik.

Ugyanakkor bizakodom, mert napról napra picivel nagyobb távot tudok sétálni.”

A lábfájdalma egyébként a szívinfarktusától teljesen független, mondhatni, ezt bónuszként kapta a sorstól. „Évek óta gond van a gerincemmel, korábban már volt egy gerincműtétem, a második operációra pedig egy évet vártam, és bíztam benne, hogy ezzel megoldódnak a problémáim, de sajnos a júniusi operáció után érzéskiesés alakult ki a lábamban, ezért húzom magam után és ezért sántítok.”

Édesanyja is beteg

Még fel sem dolgozta a gerinc-operáció izgalmait, amikor a beavatkozást követő második héten jött a már említett infarktus. „Kicsit meghaltam, összeomlott a keringésem, és miután az orvosoknak sikerült visszahozniuk az életbe, rögtön megoperáltak. Kiderült, a korábban behelyezett két sztent közül az egyik nem működött megfelelően. Nagy küzdelmem van abban, hogy legalább ennyire sikerült talpra állnom – vallotta be. – A történtek fényében átértékeltem az életemet, és minden reggel megköszönöm a Jóistennek, hogy felébredtem és élhetek.

A kórházi rehabilitációra viszont nemet mondtam, mert nem akartam három hétre magára hagyni a férjemet. Itthon gyógyulgatok.”

Ehhez pedig a családja biztosítja számára a nyugalmat. Igaz, ez legtöbbször összemosódik a túlzott aggódással. „Ha Elemér nincs itthon, akkor állandóan telefonál. Ha véletlenül nem veszem fel a telefont, rémeket lát. Megszámlálni sem tudom, hányszor hív fel egy nap, de a legkisebb lányom, Mónikám mindenkit leköröz. Ő szinte nonstop hív, hogy anyu, jól vagy? Anyu, bevetted a gyógyszert? Adja az utasításokat, mit hogyan csináljak, mintha én nem tudnám, de nagyon aranyos, ahogy figyel rám és aggódik értem. Nagyon jólesik.”

Édesanyja, Bangó Margit szintén beteg, ő daganatos elváltozással küzd, a fizikai hogyléte hullámzó, ezért személyesen csak ritkán tudják egymást segíteni a gyógyulásban. „Gyakran beszélünk telefonon, elmeséljük, aznap ki hogy van, kinek mije fáj, mennyire vagyunk jól vagy nem jól… Egyelőre csak lelkileg tudjuk a másikat támogatni.”

Lemondott a főzésről

És van még valaki, akit a betegsége miatt nem tud magához ölelni. Tavasszal jött világra a dédunokája, Norbika, unokájának, a kis Tinának az első gyermeke.

„A kisbabát nem nagyon látom, még keveset jövök-megyek, de egyszer már elhozták hozzám. A friss fényképeit viszont mindig elmentem

– árulta el a dédnagyi, hozzátéve, mindent megtesz, hogy minél előbb erőre kapjon. – Nagyon figyelek arra, hogy ne emeljek, ne fárasszam le magam. Az itthoni teendőkből visszavettem. Szép lassan, a magam tempójában teszek rendet, mosok fel, takarítok. A főzés az, amiből a legtöbbet visszavettem. Régebben napi szintem jártam bevásárolni és főztem. Ez változott. Már nem főzök naponta. Lehet másnapos ételt is enni vagy hideget. Főzés helyett inkább pihenek.”

A fellépéseit szintén az állapotától teszi függővé, nem siettet semmit. Elemér – akivel negyvenöt esztendeje alkotnak egy párt – mindenben támogatja a feleségét, egyvalamiről azonban hallani sem akar. „Ő nem nagyon akar a jövőről beszélni, és semmilyen rosszról, ami esetleg történhet. Nem szereti a negatív dolgokat. Fél. Én is félek, talán jobban is, mint ő, így nem beszélünk ezekről. Úgy csinálunk, mintha nem lenne gond, pedig van.”