Psota Irén 1952-től majd’ hatvan éven át volt a Madách Színház társulatának tagja. Utoljára 2009. április 11-én lépett színpadra, amikor a 80. születésnapja alkalmából köszöntötték. Ezt követően teljesen visszavonult a színészettől.

Szirtes Tamás harmincöt éven át dolgozott a színésznővel. Hogy hogyan kezdődött a kapcsolatuk? „Kezdő rendező voltam, Irén a Madách Színház ünnepelt sztárja, én pedig félve és csodálva próbáltam meg közeledni hozzá, mert éreztem, hogy egy színpadra termett, páratlan zsenivel van dolgom…”

Lányból mama

A félelem később sem múlt el Tamásból, ennek ellenére nagyon kereste a lehetőséget, mikor tud vele együtt dolgozni. „Az egyik első és rendkívül sikeres közös munkánk Szép Ernő Vőlegény című darabjában volt. Én rendeztem, ő pedig Haumann Péter oldalán a mamát játszotta. Ennek az adta a pikantériáját, hogy a darabban, a Vőlegényben van egy fiatal, szerelmes lány szerep is. Irén húsz évvel azelőtt még ezt a szerelmes lányt játszotta, és addigra érett bele a mama karakterébe. Ezt nagyon sokszor leverte rajtam. ’Hajdan én voltam a gyönyörű, fiatal lány, maga meg ilyen szerepeket oszt rám!’ – mondta. De meg kell mondanom, hogy valójában imádta, mert a karakterérzéke valami egészen páratlan volt. Ettől kezdve évtizedeken át dolgozhattam vele.”

Méltó befejezés

Psota kedvenc rendezője ekkor még nem Szirtes, hanem Vámos László volt. A rajongás kölcsönös lett, így Vámos a nagy irodalmi klasszikusok tömegét osztotta rá.

„Amikor Vámos meghalt, Irén behívott az öltözőbe, és azt mondta: ’Én most egyedül maradtam, úgyhogy mostantól maga az én rendezőm.’

Ez rendkívül megtisztelő volt számomra, végtelenül boldog voltam. Egészen a haláig – illetve amíg hajlandó volt színpadra lépni – évente, kétévente kerestem neki olyan színdarabot, amelyben megmutathatta páratlan tehetségét. Aztán jött a 70. születésnapja, amelyre egy gálaesttel készültünk a Madách Kamarában. Ez olyan sikeres lett, hogy bekerült a színházunk repertoárjába, utána évekig játszotta – így megadatott neki az a csoda, hogy nagyon sokáig hetvenéves maradhatott.”

Száz százalékig színész

Hogy milyen volt együtt dolgozni egy ilyen színészóriással, egy legendával? Erről is mesél az igazgató-rendező. „Abban a percben, amikor elfogadott, onnantól kezdve rendkívül könnyű volt. Vele csak addig volt nehéz, amíg a kölcsönös bizalom meg nem teremtődött. Ha elfogadta az embert, akkor tökéletesen átadta magát a rendezőnek – nekem. Hogy mitől lehetett Psota ilyen nagy legenda, hogy a mai napig az emléke, a szerepei, a dalok, amiket énekelt, még mindig itt élnek közöttünk? A tehetsége semmihez sem fogható színházi tehetség volt.

A színészek jelentős része csak részben színész – nagyobb vagy kisebb részben –, de Irénnek a teste és a szelleme minden sejtjében, száz százalékig színészből volt. Mi Irénnel nagyon jóban voltunk, de ez egy igazi, mély színházi barátság volt. Magánjellegű kapcsolat nem volt közöttünk, kizárólag szakmai és színházi. Amit az életéről tudok, azt az ő könyvéből tudom. Nekem az egyik kedvenc olvasmányom a Psota című könyv – abból tudtam meg és értettem meg vele kapcsolatban rendkívül sok mindent.

Ő valójában nagyon zárkózott volt, rendkívül kevés embert engedett igazán közel magához. Engem sokszor meghívott a lakására – a Duna-parton lakott egy egészen kicsi lakásban, a Parlamenttel szemben.

Számomra rendkívül nagy megtiszteltetés volt ez a meghívás, hogy egyáltalán beengedett az otthonába, és ott mesélt egy kicsit magáról. A színházban sem volt az a tipikus sztorizgató színész, ugyanis végtelenül zárkózott személyiségként élt. Egyébként a legnagyobb színészekre mind jellemző ez: a színházat nem közösségi térnek, hanem egy kitüntetett munkahelynek tekintik, ahol maximálisan kell koncentrálni, ahol figyelni kell, és ahol a teljes személyiségüket nem a büfében, hanem a színpadon kell odaadniuk. A nézők, a közönség szeretetét viszont valósággal habzsolta. Tudta, hogy egy színész legfőbb aranytartaléka a nézők szeretete.

Irén nagyságához tartozik az is, ahogyan végül felhagyott a színészettel.

Sok színészóriás a régi iskolából úgy gondolta, hogy egy színésznek sohasem szabad a gyengeségeit vagy a sebezhetőségét megmutatnia, a legendát, amely őt körülvette, óvni és őrizni kell, nem szabad az embernek egy rosszabb, gyengébb formájában megmutatnia magát a közönségnek.”