Kun Zsuzsa interjúja
Olyan alkotó lett Huszti Gergely, aki nem szerepelni, hanem mesélni akar. Csendesebben, mélyebbről, a maga törvényei szerint. Most éppen a családjáról, szüleiről, Piros Ildikóról és Huszti Péterről.
„Nem voltam színházi gyerek”
Szoktam nézni az Insomnia Akadémia címmel készített videóit, jelmezben, sminkben, díszletek között különféle fikciós történeteket ad elő. Úgy gondolom, lenne tehetsége a színészethez.
Huszti Gergely: Ha az ember szülei színészek, két út áll előtte: vagy követi őket, vagy az ellenkező irányba indul. Engem sem édesanyám, sem édesapám nem biztatott arra, hogy színész legyek, és őszintén szólva, nekem magamtól sem jutott eszembe. Nem voltam versmondó gyerek, nem szerepeltem iskolai ünnepségeken, és nem voltam „színházi gyerek” sem, akit folyton cipelnek próbákra, előadásokra.
Amikor épp nem tudtak hova tenni – többnyire a nagymamám vigyázott rám –, gyakran ültem a szüleim öltözőjében. Rengeteg előadást láttam, mégsem lett az én világom a nagy nyilvánosság előtti szereplés.
Viszont már tízévesen írtam: történeteket, cikkeket, saját kis magazinokat készítettem. Az őslényektől a régészeten át az űrkutatásig mindent összeollóztam.
Akkor mégis miért születtek meg ezek a videók?
H. G.: Volt egy komoly inszomniás, álmatlan időszakom. Aki átélte, tudja, milyen borzasztó: egyfajta zombilét, amelyben sem a munka, sem a magánélet nem működik igazán. Mindenféle gyógyszert kipróbáltam, aztán rátaláltam az interneten egy ausztrál fickóra, aki fakockákat kocogtat, miközben halkan suttog. Először bolondságnak tűnt, aztán azon kaptam magam, hogy ezt hallgatva, minden segédeszköz nélkül elalszom. Ez az ASMR világa – és működik. Apró neszek, finom beszéd, a központi idegrendszer lelassulása.
Azt szoktam mondani: nem az a lényeg, hogy mellettem nem lehet elaludni, hanem hogy nyugodtan el lehet.
Innen jött az ötlet, hogy én is készítsek videókat afféle jószolgálati alapon, hátha segíthetek azoknak, akiknek erre szükségük van.
Vissza a természetbe
Manapság mindenhez számítógép és telefon kell. Kétgyerekes édesapaként hogyan tudja ettől megóvni a lányait?
H. G.: Bárcsak tudnék erre igazán okos választ adni.
Amikor azt látom, hogy hárman ülünk egymás mellett három telefonnal, megijedek, és próbálok tenni ellene. Megpróbálok érdekesebb lenni, mint a telefon – ami nem könnyű.
Nem véletlen, hogy a feleségemmel úgy döntöttünk: kiszakadunk a budapesti létből, és Piliszentkeresztre költözünk, ahol a természet sokkal közelebb van. Ahol a természet „beteszi a lábát”, ott küzdeni kell vele: esőben, hóban, fagyban. Favágás, tüzelés a cserépkályhában – mindez nagyon sokat alakított rajtunk, és még inkább összekovácsolta a családunkat. A kisebbik lányom ide jár iskolába, egy falusi iskolába, másodikos, a nagyobbik Pomázra, tizenegyedikes: reggel hatkor indul sötétben, hidegben.
Az, hogy Budapestről elköltöztek, kicsit távolabb a szülőktől, nem okoz gondot? Ha esetleg baj van…
H. G.: A szüleim remekül vannak, nem szorulnak a segítségünkre. A feleségem szokta mondani: akkor kell átmenni a hídon, amikor odaérünk. Ha majd bármiben segítenünk kell, természetesen ott leszünk.
Egyelőre annyira jól vannak, hogy édesanyámmal együtt járjuk az országot.
Közös estünk az Úrilányok az Adrián címet viseli, ez egy felolvasó színház a Villa Abbázia és az Adria csillaga című regényeimből. Apámmal pedig túl vagyunk két könyvén, amelyeket korábban én szerkesztettem. Ezek az együttlétek csodálatos, mély beszélgetéseket hoztak. Az ünnepeken pedig ma is együtt van a nagycsalád: gyerekek, unokák, azok párjai.
Ilyenkor még mindig anyám süt-főz, és még azt sem engedi, hogy segítsünk neki.
Szigorúan nevelték?
H. G.: Hárman vagyunk testvérek, három fiú, akik gyerekkorukban rengeteg csínytevést követtek el. Ezek sokszor vad játékok voltak, de apám – aki biztos pont volt az életemben, erős személyiség – mindig meghúzta a határt. Egy fiúgyereknek ez nagyon fontos. Anyám?! Ő a mindennapok hőse. Szervezte és szervezi az életet, összetartotta és összetartja a nagy családot. Utólag is bocsánatot kérve tőle: vele szemben gyerekként, kamaszként mindig egy kicsit többet engedtünk meg magunknak, szemtelenebbek voltunk.
A boldog békeidők
A Grand Hotel Hungária című könyve nemrégiben jelent meg. A 19. századi Osztrák–Magyar Monarchia világába enged betekintést, a boldog békeidőkbe, ahogy ezt szokták mondani. De tényleg boldog volt ennek a szállodának az élete, ahol megfordultak előkelőségek, politikusok, művészek, nyomozók, prostituáltak? Történetein keresztül a társadalom teljes keresztmetszete tárul elénk.
„Nagymamám az egyik legjobb barátom volt”
A testvérei a szülei első házasságából születtek. Nem lehetett kis feladat egy ilyen összetartó új családot létrehozni.
H. G.: Ezt én is így gondolom, és ezért minden elismerésem és köszönetem az övék. Mi gyerekként keveset láttunk abból, milyen fájdalmas lehet egy válás, majd az azt követő bizonytalanság. Az, hogy mi nem sodródtunk el egymástól, hogy jó testvérek lettünk, óriási munka volt a részükről. Egy példa: a Covid idején az egyik testvéremmel, a feleségével és a két gyerekükkel hónapokra összeköltöztünk – és remekül megvoltunk.
Nem jelentett nehézséget híres szülők gyermekének lenni?
H. G.: Fiatalon igen. Részben hiúság volt ez részemről: az ember azt szeretné, hogy önmagáért figyeljenek fel rá, ne más árnyékában éljen. A híres szülők hírneve óhatatlanul árnyékot vet a gyerekekre. Mára ez teljesen megváltozott. Amikor például apám könyveit szerkesztettem, egyenrangú félként ültünk egymással szemben, és beszélgettünk. Ez az életem egyik legszebb időszaka volt. Ráadásul ezekből a beszélgetésekből olyan családtörténetek tárultak fel előttem a múltjából, amelyeket addig nem ismertem.
Apai nagymamája is fontos szál ebben a történetben.
H. G.: A nagymamám csodaasszony volt. Bérszámfejtőként, pénzügyesként dolgozott – olyasmit csinált, ami tőlem nagyon távol áll. De mellette rengeteget olvasott, keresztrejtvényt fejtett, együtt néztük a tévében Egri János vetélkedőit. Az egyik legjobb barátom volt. Elvált a nagyapámtól, mert egy idő után már nem viselte a csélcsap természetét. A nagyapám hegedűs volt a MÁV Szimfonikusoknál, szeretett utazni, sörözni, beszélgetni, barátkozni. Sármos volt, rengeteg hódolóval – és azt hiszem, ez nem mindig maradt viszonzatlan.
Édesapja is rendkívül sármos, százával kapta a rajongói leveleket.
H. G.: Egy színész életében a levelek természetesek, de tudom, apám ezzel soha nem élt vissza.
Visszahúzódó alkat, és az előadások után nem maradt el mulatni, nem járt a kollégákkal például a Fészek Klubba. Mindig sietett haza a családjához.
Nem kereste a kísértéseket – és nem is volt igazán kitéve nekik.
Kiemelt kép és fotók: Olajos Piroska, Szabados Zsuzsanna/fotócentral.hu, Archív
