Fogadja őszinte részvétemet. Férje váratlan halálhíre mélyen megrendítette az egész országot. Bár hónapokon át küzdött az egészségéért, a nyilvánosság csak a távozásakor szembesült azzal, hogy milyen súlyos betegség árnyékolta be a mindennapjaikat. Felidézné, mikor kezdődött ez a nehéz időszak az életükben?
Lestár Ágnes: Februárban jelentkeztek Peca rosszullétei. Hasfájásra panaszkodott, majd pár nap elteltével orvoshoz fordult, és elküldték gyomortükrözésre. Kiderült, hogy gyomornyálkahártya-gyulladása van, majd megkapta a megfelelő gyógyszereket. Nagyjából márciusig szedte a különböző pirulákat, fájdalomcsillapítókat, de nem múltak el a panaszai. Aztán további vizsgálatokat végeztek rajta, és áprilisban megkaptuk a CT-eredményeit, amit az EESZT-be (Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér – a szerk.), vagyis a felhőalapú online tárhelyre töltöttek fel. Megnyitottam a dokumentumot, és az állt a diagnózisban: hasnyálmirigyrák májáttéttel.
Ilyen súlyos diagnózis után mi játszódik le az emberben?
L. Á.: Semmi nem volt bennem. Ugyanis nem tudtam semmit a hasnyálmirigyrákról, és úgy általában a daganatos betegségekről sem. Legfeljebb azt, hogy a már súlyosabb esetek is jól kezelhetők, gyógyíthatók. Úgy gondoltam, ha 2018-ban egy szívinfarktuson sikeresen túljutott, akkor ezt végképp legyőzzük.
Péter hogyan szerzett tudomást az állapotáról?
L. Á.: Itthon voltunk. Éppen meglátogatott minket egy orvos barátunk, és megmutattam neki az eredményt. Kértem, hogy segítsen értelmezni a leírtakat. Ő olvasta fel a diagnózist. Még nem sikerült bocsánatot kérnem tőle azért, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Hogy a tudta nélkül ő lett a rossz hír hozója. De tényleg nem tudtam… Nem tudtam, hogy mi vár ránk.
És a férje?
L. Á.: Peca sem. Nem omlott össze, nem esett kétségbe. Inkább egy elképesztő túlélési ösztön kapcsolt be nála. Lényegében végigzongorázta azt a skálát, amin ilyenkor minden érintett keresztülmegy. Az első, amikor az illető nem hiszi el, hogy mindez vele történik, és mindent elkövet annak érdekében, hogy bebizonyosodjon, ez csupán egy tévedés. A második stádiumban, amikor az embert arcul csapja a valóság, felháborodik, és ágál minden és mindenki ellen. Majd jön a beborulás, a mérhetetlen depresszió, végül a beteg elkezd harcolni. Erején felül. Emberfeletti módon. Ez egy pszichológiailag tökéletesen lekottázott út.
Tehát önök is keresztülmentek ezen a négy stádiumon.
L. Á.: Igen. Bár nálunk a depresszió inkább egyfajta szembenézés volt. Amikor az ember számot vet, és elkezd bocsánatot kérni önmagától és a környezetétől. Amikor lelkileg megtisztul, és leteszi azokat a terheket, amiket akár tudatosan vagy tudat alatt cipelt. Nagyon sok embert felhívott! Annyi hitet és erőt, ami Pecában volt, még soha nem láttam. Pedig huszonhét évig éltünk együtt. Nagyon meg akart gyógyulni! És az első pillanattól fogva mindannyian hittünk ebben. Meggyőződésünk volt, hogy ez a betegség csupán egy fejezet lesz.
Azt gondoltuk, hogy azért kell megjárnia a poklok poklát, hogy ha kigyógyult, akkor tudjunk készíteni egy filmet, amivel nagyon sok embernek tud majd segíteni, hitet és erőt adni.
A nyilvánosságot teljesen kizárták a küzdelmeikből. Péter barátai, kollégái sem tudták, hogy min mennek keresztül?
L. Á.: Csak egy-két barát. Egyébként senkivel sem osztottuk meg. Ha le kellett mondania egy-egy előadást, akkor nem azzal indokolta, hogy hasnyálmirigyrákkal küzd. Persze egy idő után már voltak látható jelei a betegségének. Harminc kilót fogyott, és kihullott a haja a kemoterápiától, de a környezetének azt mondta, hogy egy film miatt kellett lefogynia, a haját lenyírnia. Egyébként azt gondolom, hogy vannak tabutémák, amikre már csak tapintatból sem kérdezünk rá. Ez is ilyen volt.
November 14-én a Flódni improvizációs színház egyik darabjában lépett utoljára színpadra. Ameddig csak lehetett, dolgozott. Meg sem fordult a fejében a pihenés?
L. Á.: Nem igazán. Nem sok ereje volt, de mindent elkövetett, hogy legyen. Például, amikor már a házunk lépcsőjén is alig bírt feljönni, a fejébe vette, hogy összeszedi magát. Fizikailag is. Először csak elsétált az utca végéig, aztán még tovább, a végén pedig már tíz kilométereket sétált hegyre fel. Ment a zene a fülében, és abban a tempóban gyalogolt, ment, míg az ereje bírta. Ő volt a legerősebb ember, akit valaha ismertem.
Élete utolsó hetét azonban már kórházban töltötte.
L. Á.: Igen, de még akkor is azt gondoltuk, hogy meggyógyul. Lényegében december 1-jén reggel is úgy mentünk be a gyerekekkel hozzá, hogy nemsokára hazamegyünk. Együtt. Aztán szóltak az orvosok, hogy itt az idő, el kell köszönnünk tőle. Abban a pillanatban értettem meg, hogy el kell őt engednem. Mert eddig valószínűleg miattam nem ment el. Próbáltam nagylelkű lenni. Jó fej. Önzetlen. Felülkerekedni önmagamon, és azt mondani:
„Nyugodtan menj, ha menned kell.”
Ezzel tudtam a leginkább bizonyítani, hogy szeretem. Ha nem teszem meg, tudom, még maradt volna. Percekre, órákra, napokra. De egyszer el kellett engedni a kezét, a lelkét. Ez ugyanolyan fennkölt pillanat volt, mint egy születésé. Ilyenkor ugyanis megtapasztalja az ember, hogy köze van a világmindenséghez. Egy tettel, egy szóval, az elengedéssel. Én legalábbis nagyon hiszek ebben. Éppen ezért volt fájdalmas.
Csak néhány hete engedte el Pétert. Hogyan telnek azóta a napjai?
L. Á.: A múltból próbálok erőt meríteni, mert a jelenből nem tudok, jövőm pedig még nincs. Nincs holnap. Nem telik az idő. Ezért továbblépni sem tudok. Ha megcsörren a telefonom, mindig azt hiszem, hogy Peca hív. Ha nyílik az ajtó, őt várom. Csupán egyetlen ötletem van a jövőre nézve. Hogy a megmaradt gyógyszereit majd visszaviszem a kórházba, hogy fel tudják használni. Már ha egyáltalán ez lehetséges.
Csak élünk, létezünk, vagyunk a gyerekekkel.
Talán még inkább összezártunk Pistivel és Szofival, de eddig is nagyon szoros csapatot alkottunk. És persze a családom, a szeretteim, a barátaim is mindenben támogatnak, mellettem állnak. Hálás vagyok értük!
Szinkronrendezőként dolgozik, de úgy tudom, numerológiával, számmisztikával is foglalkozik. Péter képletét is kiszámolta?
L. Á.: Igen. Nagyon szép életutat futott be.
Azért jött világra, hogy másoknak segítsen, üzenetet közvetítsen, nem véletlenül a színészi hivatást választotta. 55 évesen teljesítette be a karmáját. Befutotta azt, amiért jött. Igaz, mi egy egész életet terveztünk együtt, meg a következőt is.
Kevesebb adatott, mint reméltük, de tudom, hogy most itt van velem. Itt ül a széken, az étkezőnél. Tudom, mégsem érzem, és ez nagyon bosszantó. Pedig annyira szeretném látni, érezni…
Ha kapcsolatba léphetne vele, mit üzenne neki?
L. Á.: Azt, hogy nagyon szeretem! Várom vissza, mert mi együtt vagyunk egy.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/Olajos Piroska/Schumy Csaba/Vörös Szilárd/DFP/Archív
