Címlapsztori

Lukács Sándor felesége, Mari: „Komoly feladat megjavítani, ami elromlott”

December 24-én mindig kettős ünnepet ülnek: déli 12 órakor egy pohár pezsgővel koccintanak a házassági évfordulójukra, este pedig felgyúlnak karácsony fényei, és együtt van az egész család.

Hogy jutott eszükbe, hogy karácsonykor házasodjanak össze? Nem túl gyakori.

Lukács Sándor: Ez volt az egyetlen nap, amikor nem volt színházi előadásom, amikor ráértem. Így lett majd’ ötven éve szép hagyomány, hogy a déli harangszóra összegyűlik a család, és pezsgővel koccintunk. Már csak a fiam és a családja jönnek hozzánk, sajnos egyre kevesebben vagyunk, a felmenőink mind meghaltak. Azóta minden évfordulón veszek a feleségemnek egy hatalmas orchideacsokrot, mert az volt az esküvői csokra. A koccintás után elkezdődik a szentestére való készülődés is.

Keveseknek adatik meg, hogy huszonévesen egymásra találva, ilyen jól sikerüljön a házasságuk, és hűséges maradjanak egymáshoz.

L. S.: Nem ez lenne a természetes? Néha úgy érzem, mintha sokan úgy gondolnák: „Szegény, hűséges ember!” Hát kihez hű az ember? Ahhoz, akitől kap, és akinek adhat. Ha ez az életben szép arányban van, akkor ez sikerülhet.
Lukács Mari: Manapság az a divat, hogy az elromlott tárgyainkat nem javíttatjuk meg, hanem eldobjuk, veszünk újat. Ugyanezt látom a párkapcsolatoknál is. Elromlott, elválunk. Komoly feladat megjavítani, ami elromlott, korrigálni a hibákat, ehhez sok-sok kompromisszum kell. Mi megkötöttük, és nekünk megérte. Természetesen a mi életünkben is voltak völgyek, de mindig jó volt onnan felemelkedni, felállni, feljutni újból a csúcsra.

A művész úrnak jó természete van?

L. S.: Azért ez a jó természet nem olyan egyértelmű. A hivatásomat mániákusan űzöm, és ez a mániákusság néha ingerültséggel, néha kis depresszióval jár. A színészet őrületesen szép pálya, de nagyon igénybe veszi az ember idegrendszerét. Sokak fejében él a gondolat, hogy a színész csapodár lény, egy kis züllés, egy kis lerobbantság használ a szerepeinek. Én ezt nagy butaságnak tartom. Mert ahhoz például, hogy egzaltált, őrült gazembert eljátsszak a színpadon, energia kell, és az energiához kell az otthoni nyugalom, hogy majd elő tudjam hozni magamból ezeket az érzéseket.
A fiatal kori, főiskolás életemben voltak nehéz időszakok: nem volt pénzem, volt olyan hét, amikor a Bástya étterem ruhatárosától, Gyula bácsitól kértem kölcsön, hogy ehessek egy burgonyatálat. Meghalt az édesanyám, ezeket a fájdalmakat elteszi az ember a lelkébe, és amikor szükséges, előveszi. Nem kell külön élmény ahhoz, hogy eljátsszak egy részeges, lezüllött embert – nekem nem kell. El tudom józanul is játszani.

Szokták mondani, hogy tudat alatt minden férfi az édesanyját keresi a feleségében.

L. S.: Hogy hasonlítana Mari az édesanyámra? A család összefogásában, az otthonteremtésben egészen biztos. Édesanyám tyúkanyótípus volt, a feleségem is az. Amikor megszületett a fiunk, Máté, amikor én évtizedeken át éjjel-nappal dolgoztam, ő tartotta össze a családot. Előfordult a kezdetek kezdetén, hogy előadások után nem mindig rohantam haza, mert Tahi Tóth Lacival, Kern Andrissal beültünk valahova beszélgetni. Az évek múlásával ezek a kimaradások elmaradtak. Mari szó nélkül vitte a hátán a család életét, a gyereknevelés örömét, esetleges nehézségeit. Ő az én hátországom, és ez nekem egyre fontosabb.
L. M.: Igyekeztem olyan légkört teremteni otthon, hogy Sanyi szeressen hazajönni. Házasságunk majd’ ötven éve alatt egyszer nem mondtam neki, hogy ne menjen ide vagy oda, rohanjon haza előadás után. Soha nem voltam féltékeny, soha nem volt számonkérés: hol voltál, mit csináltál, kivel találkoztál… Miután a filmgyárban, a Madárkák forgatásán ismerkedtünk meg, én is dolgoztam a filmben, így tisztában voltam azzal, mivel jár színészfeleségnek lenni. Tudtam, és örömmel vállaltam.
L. S.: Az otthonhoz még valamit hozzátennék. Amikor 16 évesen Budapestre jöttem tanulni, kollégista lettem. Nagyon jó volt a kollégium, heterogén társaság, a diplomata gyerektől a parasztfiúig mindenféle-fajta srác volt. Négyen-hatan aludtunk egy szobában, amit nagyon nehezen szoktam meg. A szüleim egy szem gyereke voltam, jó értelemben kényeztettek. A kollégium nekem felért egy katonasággal, bár ha utólag, felnőtt fejjel visszagondolok ezekre az évekre, nem ártott meg, alapos emberismeretre tettem szert. De akkor nehéz volt. Talán az otthonomhoz, a családomhoz való ragaszkodásom innen is ered.

Említette Kern Andrást, tudom, hogy ő volt az esküvői tanúja.

L. S.: Igen, és ez oda és vissza is igaz. Én pedig az ő esküvői tanúja voltam. Két hamis tanú! Andris vicces volt, amikor kimondtam az igent: hangosan, hogy mindenki hallja, annyit mondott: „Kész, vége!” Egyébként együtt jártunk főiskolára, ő két évfolyammal fölöttem járt. Nagyon jó barátságot kötöttünk, éjjel-nappal együtt voltunk. A Vígszínházban is ötven éve együtt dolgozunk.
L. M.: Az esküvőnkről jut eszembe: nem fehér ruhában, hanem egy gyönyörű, kalocsai, Richelieu-hímzésű ruhában mentem férjhez, viszont nem volt hozzá megfelelő cipőm. Az Omega billentyűsének, Benkő Lacinak a feleségétől, Zsuzsától kaptam kölcsön a ruhához illő szandált.

Miután összeházasodtak, elég hamar jött a fiuk is…

L. M.: Máté három évre rá született. Huszonnyolc és fél éves voltam ekkor. Manapság nem ritka, hogy a nők negyven körül, sőt azon túl is vállalnak gyermeket, de akkoriban én szinte már idős anyukának számítottam.
L. S.: Amikor elindult Marinál a szülés, vasárnap két előadásom volt. Délután és este. A Pesti Színházban Ruttkai Évával játszottuk Tennessee Williams Orfeusz alászáll című darabját. A portás szólt fel: „Luki, megszületett a fiad.” Fülig érő mosollyal mondtam Évának, aki azt felelte: „Na gyere, bemegyünk Marihoz a kórházba!” Kezdtem öltözni, mire rám szólt: „Ne öltözz, jelmezben megyünk!” Az esti előadásra természetesen visszaértünk.

Nemrégiben Krisztina-díjat kapott, ezt azoknak a nőknek ítélik oda, akik mindenben a férjük támaszai.

L. M.: A mai világban nemigen divat, nemigen kap megbecsülést az a nő, feleség, aki nem dolgozik, „csak” a háttérből támogatja a családját, segíti a társát, hogy az előbbre vigye. Nekem ez a sors adatott meg, ez az én feladatom az életben, amit örömmel vállaltam, vállalok, amiért hálás vagyok. Engem ez tett és tesz boldoggá. Lehet, ha kozmetikusmester maradtam volna, most boldogtalan lennék. Nekem a család összetartása a kibontakozás. Soha nem éreztem ezt tehernek, soha nem éreztem, hogy feláldoztam volna a karrierem a férjem miatt, és soha nem jutott eszembe, hogy bármiről lemaradtam volna. Szeretném remélni, hogy én is hozzájárulhattam ahhoz, hogy Sanyi remek és elismert színész lehessen, és hogy csodálatos verseket írjon, kötetei jelenjenek meg. Csendben igyekeztem mindehhez nyugodt hátteret biztosítani.

Kiemelt kép: fotocentral.hu

Megjelent a Story ünnepi dupla száma!

Megjelent a Story téli különszáma!

Megjelent a Story horoszkóp különszáma!

Kövess minket az Instagramon is!