A dráma, ami filmként is nagy sikert aratott – többek közt Julia Roberts, Sally Field és Shirley Maclaine főszereplésével –, a Veres1 színpadán is megérinti a nézőket: hol sírnak, hol nevetnek rajta. Már maga az előadás címe is beszédes, arra utal, hogy a nők, akiknek a történetét végigkísérhetjük, egyszerre kemények, mint az acél, hiszen rengeteg nehéz helyzetben győzedelmeskedtek már, és gyengédek, mint a magnólia.
Ez a kettősség Götz Annára és Bajor Lilire is igaz. De nem csak ebben hasonlítanak ők… A darab ugyanis a gyászról, illetve a veszteségről mesél. És bizony erről is van tapasztalta mindkettőjüknek. Ráadásul ők két olyan embert veszítettek el, akiket az egész ország ismert. Anna a férjét, Böröndi Tamást, Lili pedig az édesapját, Bajor Imrét.
A teljes beszélgetést itt nézheti meg:
Feldolgozni a feldogozhatatlant
„Az előadás legfontosabb mondanivalója az, hogy mennyire fontos a közösség megtartó ereje, illetve a szeretet. Az, hogy jókor jót tudjon mondani vagy segíteni az, akiben az ember bízik, és akit szeret. Én biztos, hogy nem tudtam volna egyedül fölállni a padlóról, ha nincsenek körülöttem ilyen emberek” – mondja Anna, utalva az időszakra, amikor elveszítette a férjét.
Lili pedig még 18 éves sem volt, amikor édesapja meghalt. „Engem akkor vettek fel az egyetemre. És elismerem, volt bennem egy nagy adag makacsság, hogy nekem nem kell segíteni – meséli. – A mostani fejemmel tudom, ez butaság volt, és el kellett volna ismernem, hogy én ezt nem tudom egyedül megoldani. Mert 17 és fél éves vagyok, és azt sem tudom, mit csinálok. De akkor nem így gondoltam. Nyilván a családom meg a szűk baráti köröm ott volt mögöttem, de őket is kicsit eltoltam magamtól.
Így nekem egy sokkal hosszabb folyamat lett ebből, mint gondoltam volna.
Most, felnőtt fejjel kezdtem csak el a gyászomat feldolgozni.”
„Ezt is meg kell tanulni, hogy hogyan fogadjuk el a segítséget – veszi át a szót Anna. – Nekem is nagy problémám volt ezzel akkoriban. Az egyik legjobb barátnőm pszichológus, és tőle tanultam azt meg, hogy ventilálni kell. Én például ebben a szerepben tudom leginkább ezt megtenni. Mert jobb érzés ott, a színpadon megtenni ezt, mint közvetlenül, személyesen, mert én ennél jóval szemérmesebb vagyok.”
Nevetve emlékezni
Anna és Lili most már a fájdalom mellett tudnak mosolyogva vagy nevetve is emlékezni, de két ilyen nagy nevettetőre talán nem is lehetne másként.
„Tamás és Imre két olyan ember volt, akikből áradt az életszeretet – mondja Anna. – Az örömre való készség és a humor, ami annyi nehéz helyzetből ki tudja húzni az embert. Én mindent megteszek annak érdekében, hogy amennyire tudom, megháláljam azt a szerelmet, szeretetet, amit Tamástól tíz éven keresztül kaptam, hogy ezt méltón tudjam továbbvinni” – meséli a színésznő, aki a Vidám Színpad vezetőjeként is folytatja férje munkáját. Anna hozzáteszi, neki egy különösen nehéz időszakban kellett feldolgoznia férje elvesztését.
„Covid volt… Gondolják el, hogy az ember elveszít valakit, és nem lehet ölelni, nem lehet megpuszilni senkit, nem találkozhatsz senkivel, el vagy zárva mindenkitől.”
A magányos gyász Lili számára sem idegen. „Én a mai napig szoktam apával beszélgetni – mondja Lili. – Tisztelem az összes vallást, de én magam nem vagyok hívő. Hogyha fölfelé beszélek, akkor én inkább apával tárgyalok, hogy most mi legyen, meg hogy legyen. Mert szerintem engem ő terelget, csak néha nem veszem észre, hogy merre kell menni. Nekem inkább ez lett a feldolgozásom.”
Ugyanolyan nap, mint a többi
A karácsony is alkalom az emlékezésre, hogy gondoljunk azokra, akik már nincsenek ott az ünnepi asztal körül. „November végén veszítettem el Tamást, és december 15-én volt a temetés, nekem ez az időszak mindig nehéz – mondja Anna. – Nálunk, ha összejön a nagy család, akkor 35-40-en vagyunk, és az már szinte kivitelezhetetlen egy lakásban. De nekem a legnagyobb feltöltődés a két kicsi lányunokám: az egyik kilenc hónapos, a másik meg két és fél éves lesz. Úgyhogy minden örömöm most ők.”
„Az ünnep nálunk is ilyen nagy családi esemény – teszi hozzá Lili. – Én valahogy annyira nem vagyok karácsonypárti. Magát az ünnepet várom, meg azt, hogy otthon legyek, de keresem a természetességét, hogy egyébként ez egy ugyanolyan nap, mint a többi. Azokat a részeket szeretem, amikor maradékot eszünk, társasozunk, és megy a ’Te csaltál!’ Én ezt élvezem.
24-én mi mindig apánál voltunk, és 25–26-án voltunk anyáéknál.
Ez azért eszembe jut, de nekem is már nagyobbak a tesóim, szóval tudunk erős közösség lenni. Az együttlétet kedvelem, magát az ünnepet még mindig nem annyira…”
Kiemelt kép: Olajos Piroska
