Másfél hónap telt el azóta, hogy felbomlott a jegyessége, és tragikus hirtelenséggel elhunyt az egyetlen édestestvére, Zsolt. Nem tudok más kérdéssel kezdeni: hogy van?
Harsányi Levente: Kezdem a hosszabb válasszal: ezeken túl is ért egy-két olyan stresszes helyzet mostanában, ami megoldást kíván. Ezek leginkább a bátyám után maradt üzleti dolgok. Sok minden szakadt a nyakamba, és mindemellett szórakoztatok tévében, rádióban, rengeteg fellépésem van, csinálom a zongorás stand-up-estjeimet, gyereket is nevelek, interjút is adok, szóval lefoglalnak a teendőim. De a sok munka segít. Egyszerűen így nem érsz rá gondolkodni, és amikor eljönne a pont, hogy összeomolhatsz, már nincs is miért. Lényegében én most úgy száguldok egy vonattal, hogy nincs megállója, és amikor egyszer mégis leszállok, már nem is fogok emlékezni arra, hogy mi volt a felszállás előtt. A rövid válaszom pedig az, hogy noha baromi nehéz minden, és testileg-lelkileg is kimerültem, őszintén mondom: jól vagyok. Kifelé megyek a sötét alagútból, ahol már a fényeket is látom.
A szakítás jött először. Számított rá, hogy két és fél év után vége lesz a kapcsolatának?
H. L.: A vége felé már voltak jelek, persze… Az én oldalamról nem volt baj, de meglehet, Lara egy idő után nem azt kapta, amit szeretett volna. Ő jobban szorgalmazta az esküvőt, és hogy a kétlaki életünk helyett legyen egy közös otthonunk. Talán azt hitte, én nem gondolom ennyire komolyan. De én már 746 éves vagyok, nekem pont ráért volna, ha három év múlva házasodunk vagy költözünk össze. Én mondtam neki, hogy szeretem 2025-ben, és szeretni fogom 2027-ben is. Azt hozzá kell tennem, hogy azért a kapcsolatunkban volt egy mintegy 50 éve erősen zuglói kötődésű ember – jómagam –, egy, a kerületben lévő, mozaikcsaládnak tökéletesen megfelelő házzal. Neki viszont, budaiként, ez nem volt annyira ideális. Én hosszú távon benne lettem volna, hogy akkor Pest és Buda között félúton, azaz például a Margit hídon vegyünk egy közös lakást. (nevet) De itt aztán megállt a sztori…
Egy percig sem marcangolta magát
Hibáztatja magát bármiért? Harcolt? Próbálta megmenteni a kapcsolatot?
H. L.: Nem, egy percig sem marcangoltam magam a szakításunk miatt. Ő egyik kézzel még tartott, a másikkal már húzott valamit, és ez minden esetben tisztességtelen, szerintem. De leültünk, és korrekt módon megbeszéltünk mindent. Sírva azt mondta, szíve szerint maradna, az esze viszont mást súg neki. Én úgy vagyok vele, ha valaki el akar menni, akkor azt el kell engedni, és el kell temetni magadban. Azt gondolom, kihalófélben lévő egyed vagyok, aki nagyon szentimentális, érzelmes, udvarlós. Aki verset ír, zongorázik, virágot visz. Aki érzelmileg kötődik, és foglalkozik a társával. Ám van, amikor ez sem elég, és olyan is, hogy egy ponttól nincs visszaút. Nálam sosincs kategorikus nem, de ebben igen. Ha valaki szakít, akkor nem szabad azt mondani, hogy ’légyszi, ne!’ Mert mi van akkor, ha öt év múlva derül ki, hogy nem volt stabil az érzelem? Az egy gyomrossal ért fel, amikor ő már egy hónappal később mással volt boldog, de ez egyben megadta a választ is: félreismertem őt, és félreértelmeztem az érzéseit. De ettől én még két és fél évig tök boldog voltam a kis olasz családunkkal – az ő kislányával és az én két gyermekemmel –, és örülök, hogy megtaláltam életem eddigi legnagyobb szerelmét. Van, akinek ez soha nem sikerül. Pedig mi is lehet ennél fontosabb az életben, a gyerekeken kívül? Maximum az, hogy a Barcelona sok meccset nyerjen! (nevet)
Ezután jött a bátyja tragédiája. Ennek volt előzménye?
H. L.: Nyolc éve baleset érte, és annak voltak utóhatásai. Belül, szép lassan romlott a helyzet. A végső probléma egyébként az volt, hogy elpattant egy ér, és elöntötte a vér a hasüregét. Még a kórházba menet hívott, és a rá jellemző módon, lazán közölte, hogy ’elpattant egy ér, ezt most helyre teszik, aztán majd hívlak’. Négy és fél órás életmentő műtétet végeztek rajta. Másnap bementem hozzá. Borzasztó volt látni őt gépekre kötve… Aztán még aznap este kapott egy hátsó fali szívinfarktust, és mire a következő nap beértem a kórházba, már szedték őt le a gépekről…
Hollywoodi Rudi
Szoros volt a kapcsolatuk a testvérével?
H. L.: A szüleink elváltak, az édesapám egyedül nevelt minket, és kicsiként nagyon szoros volt a testvéri kötelék közöttünk. Aztán ő 17 éves korában kirepült otthonról, és bohém életet élt. Ment a bulizás, csajozás, életművészkedés. Ha volt pénze, látványosan szórta, ha nem, akkor eltűnt. Jött-ment a világban. „Hollywoodi Rudinak” hívták. (nevet) Ezáltal viszont kimaradt 5-10 év az életünkből, és amikor ennyi oldal elvész egy könyvből, azt nem lehet visszahozni. Amikor viszont pár éve elmentek a szüleink, és kvázi csak mi maradtunk, nagyon szorgalmaztuk az összejöveteleket, főleg a karácsonyit. Annak nagy hagyománya van a családunkban. Szóval, a végére egész jó lett a kapcsolatunk, és még lehetett volna egy csomó közös élményünk. De ha azt mondja fönt a góré, hogy menni kell, akkor menni kell…
Hol tart az események feldolgozásban? Mi segít a legjobban?
H. L.: A bátyám kapcsán furcsa tapasztalás volt látni az élet körforgását: leveszik őt a gépekről, amire már más várakozik, vagy hogy a temetés után 10 perccel, beszélgetés közben már szólnak, hogy menni kéne, mert indul a következő búcsúztató. Szóval, arra jutottam, hogy nem kell túlgondolni ezt az élet nevű sztorit, és ha lehetne, csak annyit kértem volna az égiektől, hogy ne három héten belül kapjak mindent a nyakamba, hanem, mondjuk, egy éven belül. De azt érzem, erősebb lettem, mint valaha. És hálás vagyok, hogy van két gyönyörű gyerekem, munkám, életem. Hogy utazhatok, zongorázhatok, és még tengernyi dolgot csinálhatok, mert van rá lehetőségem. Zsoltnak már nincs. Beszéltem egyébként pszichológussal, de nekem a barátokkal való beszélgetés segít a legtöbbet. A legjobb gyógyír egy-két ital és röhögés kíséretében kiengedni a gőzt, amivel egyre közelebb jutok a megoldáshoz, gyógyuláshoz, felejtéshez, mindegy is, hogyan nevezzük. A karácsony viszont nehéz lesz, azt nem várom így egyedül, párkapcsolat nélkül, testvér nélkül. Persze, a gyerekek ott vannak, de kamaszok, akik bár mondják, hogy „szeretlek, apa”, de az „a” betűnél már nincsenek otthon. (nevet) De mostanra már az egyedüllétet is tudom élvezni.Tök jókat főzök, eszem, és ülök a jakuzziban egy pohár proseccóval. Nem is tudom, mikor csináltam ilyet utoljára!
Hogy áll az ismerkedéssel?
H. L.: Nekem most kapunyitási pánikom van! (nevet) Szóval, úgy vagyok vele, hogy nyitva van a kapu, de mivel nem olyan rég lett vége a kapcsolatomnak, azért egyből nem ugranék fejest semmibe. Szerintem ez tiszteletlen lenne a volt kapcsolatommal szemben. Engem más fából faragtak. De tudom, leszek még boldog egy intelligens, humoros, érzelmes nő mellett, és ahogy 14 évesen, úgy 746 évesen is fel fogom még tenni a kérdést valakinek: „Szeretnél velem járni?” Én így működöm. A torta minden szeletét megkóstoltam már, jól tudom, nekem mi kell ebből.
Kiemelt kép: fotocentral.hu/Trenka Attila
