Többoldalnyi jegyzettel érkezett a beszélgetésre, amik mind a férjével kapcsolatosak. Abban biztos vagyok, hogy amire én kíváncsi vagyok, ahhoz nem kell segítség, arra fejből tudja a választ. Például arra, hogy Rózsa János rendezővel hol, hogyan ismerkedtek össze?
Halász Judit: Főiskolás, elsőéves voltam, amikor az osztályunkkal csináltunk egy Népek dalai és táncai című vizsgaelőadást. Ennek őrületes sikere volt, aminek az lett a következménye, hogy meghívtak minket Törökszentmiklósra, a termelőszövetkezetbe, hogy ott is mutassuk be. Azért oda, mert ők szponzorálták ennivalóval a főiskola a menzáját. Még 30 forint fizetséget is kaptunk érte, ami nekünk óriási dolog volt. Két ötödéves filmrendező jött velünk, hogy ott, a helyszínen eligazítsanak minket, az egyik Rózsa János volt.
Szerelem volt első látásra?
H. J.: Nem, csak sokat beszélgettünk. Egyébként Jancsinak nagyon fájt a feje, gyógyszere senkinek nem volt, így én próbáltam enyhíteni a fájdalmát. A tenyeremet rátettem a fejére, majd a hideg ablaküveghez szorítottam. Hatott. Aztán két hónap múlva a főiskola kirándulást tett Sopronba és Balfra, ott újból találkoztunk, este kettesben sétálgattunk… Így kezdődött.
Amikor komolyabbra fordult a kapcsolatuk, hazavitte a szüleinek bemutatni?
H. J.: Nem én. Már úgymond jártunk, amikor Jancsi egyik este tízkor odajött a házunk elé, hogy kicsit találkozhassunk, sétáljunk, beszélgessünk. Le akartam menni hozzá, de apám nem engedett. Azt mondta: „Meg vagy te őrülve, ilyen későn, sötétben, szó sem lehet róla!” A következő tiltásra sem kellett sokáig várnom. Elhatároztuk, nyáron kettesben egy hetet Jugoszláviában, a tengernél töltünk. Apukám hallani nem akart róla. Azt mondta: „Nem képzeled, hogy elengedlek? Majd ha összeházasodtatok, akkor igen!” Egyetlen gyerek voltam, ráadásul lány, féltett, ilyen tekintetben nagyon szigorú volt. Végül is a szerelmen túl azért házasodunk össze Jancsival, hogy elutazhassunk. A lagzi nálunk volt otthon, az összes barátunkat, rokonunkat meghívtuk. Utána végre elindulhattunk Jugoszláviába nászútra.
Amikor úgy döntöttek, jöhet a gyerek, nem félt attól, hogyan tud majd dolgozni, estéről estére a Vígszínházban játszani, filmeket forgatni?
H. J.: Azt gondoltam, ha addig ment, ezután is menni fog. Sőt! Egy gyerek nem lehet akadálya a munkámnak, sőt sokkal inkább feltölt, erőt ad, olyan élmény, ami a világon semmihez nem hasonlítható. Tamás 1971 szeptemberében jött világra, én rá hat hónapra, késő tavasszal mentem vissza a színházba dolgozni. A két nagymama és Jancsi nagynénje ezt alig várta. Sorban álltak, hogy ki mikor vigyázzon a gyerekre.
A fia és a három unokája több évig éltek külföldön, Amerikában, de jó ideje itthon vannak…
H. J.: Olyannyira, hogy egy házban lakunk, mi az egyik szinten, a fiamék a másikon. Hetvenéves voltam, amikor összeköltöztünk. Csodálatos, hogy együtt lehet a nagycsalád, de egy költözés borzalmas, senkinek nem ajánlom.
Mekkorák már az unokák? Mit csinálnak, hogy szólítják, nagyinak?
H. J.: A férjemet Jancsinak, engem Jutkának. Szerettem volna a nagymamát, de nálunk hagyomány, hogy a keresztnevünket mondják. A legnagyobb unokám, ő még itthon, Magyarországon született, harmadéves egyetemista lesz, a másik kettő már Amerikában látta meg a napvilágot, a középső második évét kezdi az egyetemen, a legkisebb jövőre érettségizik.
A magánélet után kicsit „dolgozzunk” is. Megszámlálhatatlan színdarabban, 120 játék- és televíziós filmben játszott, de ami végigkíséri az életét, az a Szerelmesfilm Bálint Andrással.
H. J.: 55 évvel ezelőtt mutatták be a filmet, utána mi Andrissal évekig nem találkoztunk, nem játszottunk együtt színházban. Nagyon örültünk neki, amikor év elején felkértek minket a Mielőtt elrepül című felolvasószínházra a Víg Szalonban. Ebben egy házaspárt játszunk, Andrét és Madeleine-t, akik 50 éve élnek együtt boldog házasságban, majd az egyikük meghal. A darab mégsem a halálról szól, sokkal inkább az életről, a szerelemről, a veszteségről, a hiány elviselhetetlen fájdalmáról. A nézők közül az előadás végén sokan sírnak. Azt gondolom, ilyenkor felidézik magukban azokat a történéseket, amik a saját életükben is megtörténtek, amik előre- vagy hátramutatnak.
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
