Még nem volt tizenhat éves, amikor meztelen hátával a Fabulon-plakáton ország-világ megismerte. A fotót az a Fenyő János készítette róla, akit 27 évvel ezelőtt brutális módon meggyilkoltak. Az egykori modell és jogász jó szívvel emlékezik vissza barátságukra, élete sorsfordító éveire. A Best magazin podcastjában mesélt Sütő Enikő.
Szoros kapcsolatuk volt Jánossal?
Sütő Enikő: 14 éves voltam, ő 18, amikor barátok lettünk. János ekkor világosító volt a Magyar Távirati Irodában, és nyomokban már jelen voltak nála azok a későbbi nagyratörő álmok egy médiabirodalomról. Ezeket én kinevettem, mert valamiért nem mertem volna olyan nagyokat álmodni, amiket ő később megvalósított. Az én szívemben örökre megmarad, mert szerintem egy csupa szív, kedves, gondoskodó, érző ember volt.
A Keresztapa című film jut eszembe. Ő is érző, gondoskodó, csupa szív családfő volt, de aki az útjában állt, azt nem kímélte. Fenyő irodájában, ki tudja, miért, mindig ott volt a fegyver…
S. E.: Életének ebben a korszakában már nem voltam jelen, erről nem tudtam, egy korábbi történetet azonban elmesélek. Már megvolt a lánya, Zsófi, amikor meghívott magához a házába. Egy alkalmazott nyitott ajtót, aki így fogadott: „Üdvözlöm, kit jelenthetek be? – Megbolondultál, én vagyok, nem látod?” – válaszoltam. Úgy éreztem magam, mintha belecsöppentem volna egy mexikói kábítószercsempész birodalmába. Jánostól kérdeztem: „Te tényleg itt laksz?” Utoljára a Lengyel Gyula utcai, kétszobás lakásában jártam, ahol az anyukájával és az apukájával élt. Egyébként szerette volna, hogy miután elvégeztem a jogi egyetemet, nála dolgozzak, de én nem akartam.
Ha nem is nála, de 15 évig dolgozott jogászként, majd elhagyta a jogi pályát. Miért?
S. E.: Ilyen hosszú idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, lelkileg nem vagyok alkalmas erre. Amikor már úgy éreztem, többször meghasonultam, mint ahányszor korábban gondoltam magamról – mert hát kompromisszumokból áll az élet –, akkor döntenem kellett. A társadalmi presztízse annak, amit később csináltam, hogy modelliskolát hoztam létre, és azt 30 évig működtettem, közel sem olyan nagy, mégis így döntöttem, vége. A gyerektelenségem okán ugyanis elindultam egy belső utazásra, és ez teljesen átalakította a prioritásokat, az értékrendemet.
Közel a hetvenhez még mindig fáj, hogy nem született gyermeke?
S. E.: Igen, fáj. Épp a minap találkoztam egy barátommal, akit ötven éve ismerek, és már nagypapa. Könnybe lábadt szemmel mesélt az unokájáról. Azt mondta, ha valamiért érdemes élni, az a gyerek és az unoka, mert ennél csodálatosabb dolog nincs a világon. Mély levegőt vettem, hogy ne sírjam el magam, hogy ez nekem kimaradt, de nem tehetem meg sem magammal, sem a környezetemmel, hogy önsajnálatba essem. Egyébként 45 évesen is reménykedtem, hátha lesz gyerekem, még az örökbefogadással is próbálkoztam, de nem sikerült. Nagyon nehezen vallottam be magamnak, hogy nem lehet gyerekem, mert sérültem a nőiségemben. Azt éreztem, kevesebbet érek. Ez olyan fájdalom, amit az ember belehelyez a tudatába, mint a többi veszteséget.
Gondolkodott azon, vajon mi lehet a gyermektelensége háttérében?
S. E.: Elmentem egy családállításra, amit végigsírtam, de ott kiderült valami. Miután nem tudjuk, az anyukámnak ki volt az apukája, ez azt jelentheti, hogy a nagymama meg akarta kímélni a felmenőit attól a fájdalomtól, amit ő átélt. A családállításon megszerzett tudás sok dolgot feloldott bennem, de azt azért tudni kell, nálam nem az volt, hogy nem estem teherbe. Többször voltam várandós, többször veszítettem el a gyermekemet, többször gyászoltam meg a halálukat. Arra jutottam, nem szabad a felelősséget áthárítanom másra, mert a felelős én vagyok. Rájöttem, ez nem verseny, sokkal inkább törekedni kell egy belső békére. Ahogy erre rádöbbentem, elkezdtem a magam belső útját járni, ami nehéz, de fontos szembesülés önmagammal.
A szülei boldog házasságban éltek…
S. E.: 65 évig éltek együtt, az apukám 92 éves volt, amikor meghalt, az anyu most 86 éves, és bár itt fáj, ott fáj neki, boldog vagyok, hogy még velünk van. Épp arról beszélgettem vele, látva az ő házasságukat, hogy én ezt nem kaptam meg a sorstól. Háromszor voltam férjnél, nem született gyerekem, minden bizonnyal a kudarcaim, a hibáim révén. Annyi tapasztalatot szereztem, amennyire szükségem volt ahhoz, hogy a hátrányomat a szabadságom javára fordítsam. Így kevésbé kötöttem kompromisszumot a párkapcsolataimban, a házasságaimban, mint azok, akiknek gyermekük van. Nyilván voltak fájdalmas válásaim, de mindegyik volt férjemmel, párommal jóban maradtunk. Sajnos már van olyan közülük, aki nem él. Hál’ istennek, évekkel ezelőtt végre egyenesbe jött az életem, harmonikus, kiegyensúlyozott, boldog kapcsolatban élek. Tudom tisztelni a páromat, tudok vele jókat beszélgetni, olyan gondolati mélységre megyünk le együtt, ahol én végre jól érezhetem magam. Mellette megtaláltam a lelki biztonságom, végre ki tudok teljesedni.
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
