Kun Zsuzsa interjúja
Best: Hogyan élte meg, amikor megtudta, nagy a baj?
Illényi Katica: A legnehezebb az a három hét volt, amíg meg nem műtöttek. Nyár volt, a műtét előtti utolsó napon kifeküdtem a kertbe, a nyugágyba, és végiggondoltam az életemet. Az egyik gondolatom az volt: hol van az megírva, hogy velem nem történhet, meg az, ami oly sok emberrel megtörténik? A másik: szép életem volt, szeretetteljes családban nőttem fel, boldog a magánéletem, mindig azt csináltam, amit szeretek. Ha holnap ennek vége, ha menni kell, akkor menni kell, és én csak hálás lehetek a Jóistennek. Egyetlen egy kérdésre nem tudtam a választ: mi lesz azokkal a szeretteimmel, akik itt maradnak?
Így azt kértem a Jóistentől, ha lehet, hadd maradjak még egy kicsit.
És a dokinak, aki másnap műtött, és akit régóta ismerek, azt kívántam, másnap legyen jó napja. Ezalatt a húsz perc alatt meg is nyugodtam.
Best: Megműtötték, hogyan volt tovább?
I. K.: Műtét után ott állt az ágyam mellett az orvos, és azt mondta: „Katica, jól sikerült a műtét, minden, ami rossz volt, kikerült, most jön a kemoterápia. Vállalja?” Mi jön?! Mit vállalok? Erre nem számítottam. Megijedtem, hisz oly sok rosszat hallani a kemoterápiáról. Abban, hogy végül is dönteni tudtam, és a kezelést elfogadtam, sokat segített egy fiatal doktornő. A műtét másnapján bejött hozzám, rám nézett, és azt kérdezte: „Katica, hol a hegedűje?” Mondtam neki, nem gondoltam, hogy behozom, mire ő: „Jaj de kár!” Másnap a családom behozta nekem a hangszert, én pedig így aztán az ágyban, félig fekvő, félig ülő pózban eljátszottam neki Bach E-dúr Prelúdiumját. Közben arra gondoltam, édes Jóistenem, ugye nem ez lesz életem utolsó koncertje? Ezt a gondolatot persze abban a pillanatban már töröltem is az agyamból.
Best: A kezelések alatt kihullott a haja, ez zavarta?
I. K.: Amikor elkezdődött, azt mondtam, most jöjjön a borotva. Szinte kíváncsi voltam, hogy milyen leszek haj nélkül. Elhatároztam, hogy nem szomorkodni fogok ezen, hanem úgy fogom fel, hogy ez buli! Másnap pedig jött hozzánk a húgom kilencéves kislánya, ő filctollal virágokat rajzolt a fejemre.
Sokat viccelődtünk és nevettünk ebben az időszakban, igazából a humor segített a hat hónapig tartó kezelések, illetve azok mellékhatásainak elviselésében.
De nem csak a hajam hullott ki, a szemöldököm, a szempillám is, ami nem volt túl szép. Így reggelente, amikor fölkeltem, rajzoltam magamnak arcot. A női sorstársaimnak, akik ilyen helyzetben vannak, azt tanácsolom, hogy még a kemoterápia előtt érdemes elmenni szemöldök- és szemkontúr-tetoválásra, mert ez jól jöhet. Azt még hozzáteszem, életemben nem sportoltam olyan szorgalmasan, mint ebben az időszakban. Sétáltam, amennyit csak bírtam, nyújtottam, jógáztam, mert ha az ember fizikailag erős és izmot épít, akkor jobban viseli ezeket a kihívásokat is. A sportolást napi meditációként fogtam fel. Hittem, bíztam és imádkoztam. Egyfolytában dolgoztam, két lemezt is feljátszottam ebben az időszakban. Eddig zenét nem írtam, mert nem vagyok zeneszerző, ez egy szakma, de ekkor írtam egy szép lassú számot. A címe: Healing, Gyógyulás. Mai napig eljátszom színpadon minden alkalommal.
Best: A betegsége alatt is végig koncertezett, turnézott, soha nem láttam fáradtnak, kimerültnek.
I. K.: Ha az ember szereti, amit csinál, izgalmasnak tartja, akkor az inkább feltölti, mint fárasztja. Legalábbis én így vagyok a zenéléssel, énekléssel, tánccal. Egyetlen olyan nap van, amikor szeretek és tudok is pihenni, az a koncertet követő, amit úgy hívok: koncertmásnaposság. A műtét után, és amikor a kemoterápiás kezeléseket kaptam, egy-két kritikus napot kivéve, amikor olyan gyönge voltam, hogy menni alig bírtam, koncerteztem, turnéztam. Így a közönség semmit nem vett észre abból, hogy egyrészt parókában vagyok, másrészt, hogy éppen jól vagy kevésbé vagyok jól.
Best: Gondolkodott azon, mi lehetett a betegségének a kiváltó oka?
I. K.: A Covid kitöréséig pörgős életet éltem, sokat dolgoztam, koncertek, fellépések itthon és külföldön, lemezek, majd jöttek a kitüntetések. Egyik siker követte a másikat. Fel is tettem magamnak a kérdést, igazságos ez, hogy nekem ilyen sok jut? Lehet? Aztán jött a járvány, leállt az élet, és nem koncertezhettem. Csönd volt, és bezártság. Nem volt jövedelmem, kijárási tilalom volt, közben olvastam a rémisztő híreket. Nem tudtam, hogy ez a szörnyű helyzet fél évig vagy öt évig tart. Féltem a betegségtől, és azt hiszem, nemcsak magam, magunk, hanem az egész világ miatt.
A legeslegrosszabb az volt, hogy az járt a fejemben, a gyerekkoromtól befektetett rengeteg munka köddé válik, megsemmisül, hisz ebben a helyzetben a művészet az, amire most senkinek sincs szüksége. És ekkor derült ki, daganatos beteg vagyok.
Hogy az előzményeknek köze volt a betegségem kialakuláshoz, vagy sem, nem tudom. Szerencsére túl vagyok rajta. Amíg beteg voltam, nem akartam beszélni róla, mert arra kellett az erő, az energia. Most jött el annak az ideje, hogy elmondjam, mi mindenen mentem keresztül, és mégis valahogy örülök, hogy így történt. Mégpedig azért, mert más ember lettem. Mindennek örülni tudok, még a bosszantó dolgoknak is, mert élek, és itt vagyok. Elcsodálkozva nézem az emberek hétköznapi kis egóharcait, és azt, hogy mindennel elégedetlenek. Azt hiszem, ha mások is átélnének egy ilyen krízist, akkor sokkal pozitívabb és jobb emberek élnének a földön. Azért meséltem el mindezt, hogy segítsek azoknak, akik hasonló cipőben járnak. Az orvosom is megkért rá, mondjam el az embereknek, hogy erőt meríthessenek a történetemből, és hogy ne féljenek. A rendszeres rákszűrés nagyon fontos, de a legfontosabb az, hogy ebből fel lehet állni, ezt végig lehet csinálni. Igenis meg lehet gyógyulni a rákból, csak küzdeni, bízni kell fizikailag, lelkileg egyaránt, és soha nem szabad feladni!
A teljes beszélgetést az alábbi videóra kattintva nétheti meg!
Kiemelt kép: IKP Music
