Gianni Annonit általában széles mosollyal az arcán, kicsattanóan jókedvűen látjuk. Nem véletlenül! Egészen 6-7 éves koráig fantasztikus gyerekkora volt, aztán egycsapásra megváltoztak a dolgok.
„Az iskola kegyetlen tud lenni. Cukkoltak, bántottak, mert egy jó gyerek voltam. Ezeket nem mondtam el otthon, mert nekem mindig bizonyítanom kellett − szöknek visszatarthatatlan könnyek a szemébe. − De ez megedzi az embert, megerősíti. Talán azért kellett, hogy ma olyan valaki legyek, aki képes a felelősségvállalásra, tehát nem voltak hiábavalóak a szekálások.”
Úgy érezte, állandóan meg kell felelni a szülei elvárásainak, akik meglehetősen szűkmarkúan bántak a dicséretekkel, s ez nyomot hagyott a személyiségén. „Egy folytonos bizonyítási vágy van bennem, mert nem igazán kaptam visszaigazolást. Anyám soha nem jött el egy meccsemre sem, mert azt gondolta, ez az apám feladata. Ez örökre megmarad, és fájni fog” − csuklik el a hangja újra a Mit üzen az életed című podcastban.
„Néha csak némán állok a fiam előtt”
„Ne hagyjátok a gyerekeiteket egyedül a fontos eseményeken, és dicsérjetek őket, ha megérdemlik” − üzeni mindenkinek Gianni. Ő már most is igyekszik figyelni erre fiainál: Gianfranco Máté 5, Gregorio Ádám pedig 2 éves. „Másképp szeretném csinálni. Nekünk rengeteget kellett várni a gyerekek érkezésére. Sokat küzdöttünk értük. És elég idős apa vagyok, talán ezért is tud ekkora fókuszt kapni a család. Ha fiatal apuka lettem volna, én is rohantam volna egész nap, és nem tudtam volna jelen lenni a gyerekeim életében. Ettől függetlenül nem voltam felkészülve az apaságra.
Néha csak némán állok a fiam előtt, és azon gondolkodom, vajon mit kéne mondanom, hogyan kéne jól csinálnom. Most értem meg igazán, mit érezhetett apám, aki ugyanebben a cipőben járt.”
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
