A Magyar Televízió nézőinek évtizedeken át szinte családtagja volt Kudlik Júlia, a legendás bemondónő a visszavonulása óta azonban nagyon ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt. Ezúttal kivételt tett. Legújabb könyve, a Szólás mestersége című kötete könyvbemutatóján ismét színre lépett, s hosszú évek hallgatása után a Story magazinnak adott interjút.

Story: Gratulálunk a legújabb szerzeményéhez, amelyben pályafutása legfontosabb állomásait idézi fel. Mondhatni, ez egy önéletrajzi könyv? Kudlik Júlia: Nem tudom, mi a műfaja. Én csak olvasnivalónak hívom, már csak azért is, mert nem vagyok író. Tulajdonképpen a születésnapomat ünneplem ezzel a kötettel. Július 14-én leszek nyolcvanéves. Ajándéknak szánom önmagamnak és természetesen az utókornak.

Story: Előre is nagyon boldog születésnapot kívánunk! Igaz, semmit nem változott az elmúlt évtizedekben. Most is ugyanazt az ikonikus ruhát és nyakláncot viseli, mint a könyvborító fotóján. K. J.: Pedig az a kép negyven évvel ezelőtt készült. A védjegyemmé vált ez a ruha. Szeretem. És egyébként is, már csak ebben ismernek meg az emberek. (nevet)

Story: Hogy-hogy? K. J.: Elmennek mellettem az utcán. Ha megszólalok, akkor még csak-csak megismernek, de már nem igazán jönnek oda hozzám. Már nagyon régen kérdeztek tőlem bármit is.

Story: Akkor most kérdeznék. 1964. február 24-én kezdte a pályafutását a Magyar Televízióban. Milyen emlékei vannak az első munkanapjáról? K. J.: Azt hiszem, iskolatelevíziós program volt, és olyasmit mondtam: „Kedves nézőink! Környezetismeret-óránkat látták, tizenegy óra húsz perckor matematikaórát sugárzunk.” Körülbelül ennyi. (nevet) Egyébként nem voltam lámpalázas. Soha nem voltam izgulós típus. Kivéve most. Nyolcvanéves koromra ezt is megértem. Öt kilót fogytam, mire megírtam a könyvet.

Hatalmas felelősség írni. Horatiustól olvastam, hogy ami egyszer kirepült, az már nem tud visszaszállni. Azaz a kimondott és leírt szót már csak megbocsátani lehet.

Nos, én most írtam valamit, ami akkor is visszavonhatatlanul megmarad, ha én meghalok. Már nem lehet helyesbíteni. Jóvá tenni. Kíváncsian várom, hogy miképp fogadják az emberek.

Story: Rengeteg műsor köthető a nevéhez. Többek között a Delta, a Szeszélyes évszakok, a Fölszállott a páva, Julisuli. Mit gondol, mit írnának most a névjegykártyája? Melyik műsorral azonosítják önt a leginkább? K. J.: Egyértelműen a Deltával, amit harminckét plusz egy évig vezettem.

Story: De Antal Imrét sem tagadhatná le. Legendás párost alkottak. A könyvéből sem hagyta ki őt. Mi jut eszébe az egykori kollégájáról?

K. J.: Olyan volt, mintha a bátyám lett volna. A semmiről is bármi eszébe jutott, amit azonnal több nyelven a közönség tudtára is adott. Azt írtam róla a könyvemben, hogy az agya fénysebességgel volt képes működni, és ha én képes lettem volna hangsebességgel követni őt, akkor is csak egy állócsillag lennék hozzá képest. Fantasztikusan sokat tanultam tőle. Nagyon egy húron pendültünk.

Story: A Magyar Televízió nagyjai közül tartja valakivel a kapcsolatot? K. J.: Hozzám hasonlóan Szentendrén lakik Bay Éva és Endrei Judit is, velük olykor-olykor találkozom, de úgy különösebben senkivel nem tartom a kapcsolatot. Egyébként tévét sem nézek huszonvalahány éve. Nincs rá időm. Hasznosabb elfoglaltságaim vannak.

Story: Mivel telnek a mindennapjai? K. J.: Rengeteget járok színházba, koncertre, operabérletem van, főzök, összejövök a barátaimmal, kertészkedem, úgyhogy nem unatkozom. Ezek mellett kézműveskedni is szeretek: kötök, horgolok, hímzek, csipkét verek. És persze rengeteget olvasok. Van egy ötezer kötetes könyvtárszobám otthon, úgyhogy van miből válogatnom.

Story: Internetezni szokott? K. J.: Igen, de már arról is leszokóban vagyok. Van egy szupermodern telefonom, de nem szeretem. A telefon azért van, hogy telefonáljunk. A mosógéppel sem palacsintát sütünk. Bár igyekszem mindent megtanulni és lépést tartani a nagyvilággal, hiszen minden érdekel, de ezt a részét nem kérem, köszönöm.

Story: Visszanézi néha az interneten az elmúlt hatvan év lenyomatát? K. J.: Áh, nem. Csupán egyet láttam. A Delta-bakikat, azon viszont nagyon jól szórakoztam.

Story: Pedig igazi kincsekre lehet bukkanni. Például az is fent van a YouTube-on, amikor Antal Imrével Knézy Jenőt próbálják meg elfűrészelni. Sok-sok szép emléket őriz a világháló... K. J.: Igen, de ez már elmúlt. Szép volt, jó volt, de ez egy kőkemény időszak, munka volt. Bármennyire is nem annak tűnik kívülről. Számomra mindig is a feladat, a kötelesség volt az első. A szüleimtől is ezt láttam. Volt, hogy egy forgatáson tűsarkú cipőben és estélyi ruhában pakoltam az ötszázas lámpát, mert senki nem mozdult. Lehajoltam, fölemeltem, és arrébb cipeltem. Ez ilyen.

A televíziózás egy csapatmunka. Közös siker, közös kudarc. Az alkotási folyamat pedig rengeteg lemondással, megalkuvással, sírással, sikolyokkal, kétségekkel jár. De ha megszületik egy adás, az mindent megszépít. Mindent elfeledtet.

Tényleg olyan, mint egy szülés. Bár nekem nincs gyermekem, de így képzelem. Biztos nagyon fájdalmas a világrahozatala, de amikor megérkezik, az maga lehet a csoda.

Story: Csodából pedig bőven kijutott önnek az elmúlt nyolcvan évben. De mit tartogat a jövő? Esetleg tervez még egy könyvet írni? K. J.: Nem tudom. (nevet) Nem szeretek előre tervezni, de az is lehet, hogy a kilencvenedik születésnapom megint előrukkolok eggyel. Márai Lola szerint az öregség ott kezdődik, amikor a résztvevőkből nézők lesznek. Én szerencsére még cselekvőképes vagyok, úgyhogy ki tudja: bármi megtörténhet!

Kiemelt kép és fotók: Birton Szabolcs/fotocentral.hu