Azt hittem, keserű beszélgetést folytatunk majd, de épp az ellenkezője történt. Derűs, jókedvű csevegés zajlott köztünk. Rögtön az elején Harkány Endre Lucifer Ádámhoz intézett szavait idézte Az ember tragédiájából. „Mit állsz ott szótlan, mondd, mit borzadsz? Tragédiának nézed? Nézd legott komédiának s múlattatni fog.” Hát így mulat egy peches magyar úr, túl a kilencvenen, miközben „bukott” embernek nevezi magát. „Elestem otthon. Nem tudom, hogyan. Eszembe jutott a gyerekdal, hogy János bácsi a csatában elesett egy fűszálban. Én megbotlottam, eltörtem magam, de már jól vagyok. Gyógytornáztatnak. Nagyon jó itt. Igazán rendesek velem. Szép a hely, kiváló az ellátás. Erdőre néz a szobám. Kitekintek az ablakon, és látom a havas fákat. Nagyon romantikus a panoráma. Hárman vagyunk a szobában. Tízméteres teraszunk van, lent a sétány, a nővérek kedvesek. Mit akarjak még?” – mondja derűsen.
Puhatolózom, hogy tudott talpra állni, miután elesett? „Színpadra illő jelenet volt. Négykézláb kúsztam oda a telefonhoz. Az életösztön még mindig jól működik bennem. Van egy baráti házaspár a házban, ahol lakom. Üzletük van alattam. Nagyon szeretnek. Figyelnek rám. Ellátnak minden jóval. Őket hívtam most is. Segítettek a bajban. Mellettem állnak. Ha internetproblémám van, azt is kiküszöbölik. Nekik köszönhetően biztonságban érzem magam.”
„Az öregemberek betegsége ez”
Hogy mi történt vele abban a szörnyű pillanatban, azt szőnyegen fekve még nem tudta. Csak óriási fájdalmat érzett. „Az öregemberek betegsége ez. Veszélyes. De nem ijedtem meg akkor sem, amikor már a mentőben feküdtem. Tudomásul vettem, hogy ez van, és vártam, hogy túl legyek a nehezén. Maga a műtét nem okozott fájdalmat. Utána a seb! Azt éreztem. De már gyógyul. Van benne két-három kapocs, amit majd ki fognak venni.” A nyáron is megélt egy dermesztő pillanatot. Letérdelt a vízben, a Balatonban, és nem tudott felállni. „Integettem az embereknek, hogy jöjjenek, emeljenek fel, de nem értettek. Mosolyogva visszaintegettek. Azt hitték, üdvözlöm őket. Időbe telt, míg rájöttek, hogy segítséget kérek.” Egyelőre nem tudja, mikor engedik haza. De nem is sürgeti az időt. Otthon egyedül lenne, a szanatóriumban figyelnek rá. Telítettek, eseménydúsak a napjai. „Mindenem itt van velem. Hoztam magammal. Be vannak csomagolva a holmijaim, az értékeim. Itt csend van, nyugalom és biztonság. Már egyedül is le tudok menni a hetedik emeletről a hatodikra, ha kávézni akarok. A járóka segít a mozgásban. És van itt egy bájos ápolónő, aki színházrajongó, és ismer engem.”
A Vígszínház továbbra is a szíve csücske. Lélekben még mindig nem tud szabadulni tőle. Ha elmegy előtte, belesajdul a szíve, hogy már nem játszik. De ez ügyben is gyorsan megvigasztalja magát. „Ott a Vígszínház, ahol én vagyok. Most a szanatóriumban. Mindig a jelenből kell kiindulni. Abból, ami most van. Kepes Andrástól hallottam egyszer, hogy az öregeké a múlt, a fiataloké a jövő, a kettő együtt, a múlt és a jövő pedig a jelen. Bölcs mondás. Ehhez tartom magam.”
„Nincs más választásom”
Akármilyen nehéz helyzet előtt állt is az életben, a humorát sosem veszítette el. „Ha van, akkor azt nem lehet elveszíteni! – vallja. – De nem hiszem, hogy kacagva jöttem a világra, hiszen császármetszéssel születtem. Attól lettem ilyen szép!” Egyáltalán: melyik oldalán történt a baj? – kérdezem, mielőtt elbúcsúznék tőle. „A… Meg kell néznem. Egy pillanat! A jobb oldalamon. De ne politizáljunk! Ügyesen felépülök, ez a lényeg. Ha másképpen nézném a dolgokat, meg is halhattam volna. Nincs más választásom, csak a jókedv. Az ápolónők is szarvasagancs-illusztrációval a fejükön jönnek-mennek a termekben. Mégiscsak színház az egész világ!”
Kiemelt kép: Nagy Zoltán/fotocentral.hu
