Negyven voltál, amikor született a fiad. Akkoriban erre azt mondták, viszonylag későn…
Dióssy Klári: Ez igaz, de ennek jócskán volt előzménye. Például fogalmam nem volt arról, hogy a tragédia után, ami velünk történt, képes leszek-e újrakezdeni, ugyanis az első házasságomból született kislányom meghalt. Egyébként a fiunknak azért is adtuk a Máté nevet, mert a jelentése Isten ajándéka, és ezt mi így is éltük, éljük meg.
Kérdezhetek a kislányodról?
D. K.: Igen, de arra készülj, amikor róla mesélek, remeg a hangom.
Egy ilyen tragédia után egy édesanya tud még boldog lenni?
D. K.: Sokáig az volt bennem, hogy merhetek-e boldog lenni. Mátéval visszajött ez az érzés. Ő természetesen nem ismerhette a húgát, Adélkát, de van fénykép róla a szobájában, sokat mesélünk róla neki. Azt mondtuk, angyalka lett, ő pedig egy új szót alkotott az angyalkából és az Adélkából: Agyilka. Sok videónk van Adélkáról, de ezeket még nem tudtam megmutatni a fiunknak, és én sem tudtam még megnézni azokat. Ha megyek az utcán, hallok egy kislányhangot, aki hasonló frekvencián kacag, mint Adélka, abban a pillanatban úgy kalapál a szívem, hogy majd’ kiugrik a helyéről. Én a mai napig hallom őt. Amikor kérdezik tőlem, hány gyerekem van, mindig azt mondom, kettő. Kettőt hordtam ki, kettőt szültem, kettőt neveltem, az egyiket kevés ideig, de akkor is két gyerekem van.
Adélka tudta, hogy el fog menni?
D. K.: A Szegedi Gyermekklinikán kezelték, a kis karjában már nem volt hely, hogy beszúrják a kanült, így a nyakába szúrták. A kezelésektől már nem volt haja, és egyszer a vizsgálóban, ahogy öleltem magamhoz, azt mondta: „Anya, én meg fogok halni.” Akkor én is majd’ belehaltam ebbe. Aztán túléltem, mert a halála után két utam volt, vagy túlélem, vagy megyek utána. Én az életet választottam, de az nagyon soká jött, hogy elkezdjem élvezni is az életet, hogy az bármi örömet jelentsen. Aztán a sors összehozott a jelenlegi férjemmel, Sanyival, aki a Bartók Rádió hangmérnöke. Ő nagyon bölcsen tud szeretni: amikor látja, hogy előtör a fájdalom, csak megölel. Az én szeretetnyelvem egyébként is az érintés, az ölelés. Ha pedig csillapíthatatlanul fáj Adélka elvesztése, megfogom a telefont, és Adél apukáját hívom.
Miután meghalt a kislányotok, elváltatok a férjeddel. Miért?
D. K.: A mai napig nagyon jóban vagyunk, amikor megyek Szegedre, előtte hívom Lacit, és mindig együtt megyünk a temetőbe. A tragédiát követően elengedtük egymás kezét azért, hogy túléljük a túlélhetetlent. Amikor van egy közös veszteség, akkor az ember nem biztos, hogy ezt szinkronban tudja feldolgozni. Amikor én voltam fent, ő lent, és fordítva, így harag és vádaskodás nélkül azt mondtuk: legyünk még boldogok, de egymás nélkül. A bajban, amikor beteg lett a lányunk, majd amikor elvesztettük, együtt voltunk, együtt csináltuk végig.
Amikor Mátéval várandós voltál, vagy most, hogy már nagyobb fiúcska, ha beteg lesz, nem ijedsz meg: uramisten, csak baja ne legyen!
D. K.: Azt gondoltam, ha elmúlik négy és fél éves, minden rendben lesz. Addig élt ugyanis Adélka. Dehogy lett minden rendben. Szerencsére Máté nem beteges, de ha azt mondja, „anya, fáj a lábam”, azonnal megijedek, elönt a víz. Adélka leukémiás volt, a betegsége ízületi, térd-, könyökfájdalmakkal kezdődött. Máté látja rajtam, hogy mit érzek, ez nem titok előtte, és akkor egyből azt mondja: „Anya, de hát csak növök, csak attól van.”
Elment a lányod, aztán minden előzmény nélkül meghalt az édesanyád is. Hogy lehet ezeket a veszteségeket túlélni?
D. K.: Anyukám 75 éves volt, két perc alatt ment el, tüdőembóliája volt, összeesett. Váratlanul ért a halála, de azt tudom mondani, volt egy szép élete, még ha élhetett is volna. Amikor ott van benned, hogy egy négy és fél éves kislány elmegy, az viszont feldolgozhatatlan.
A karácsony, neked ez a legszebb vagy ilyenformán a legfájóbb ünnep?
D. K.: Nem, nem a legszebb. Szorongok, nem mondhatom, hogy legyünk túl rajta, mert mégis itt van Máté, vele is muszáj megélni ezt a csodát, de nagyon nehéz. Tudod, van az a mondás, meg kell tanulni vágyakozni azután, ami a miénk. Most én ezt élem meg.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
