Idén októberben, nem sokkal azután, hogy Forgács Gábort megerősödve hazaengedték a kórházból, a karácsonyi menüsoron tanakodott apa és lánya. Mindannyian hitték, hogy ezúttal is együtt ünnepelhetnek. „Ez is az ő optimizmusára vallott. Isteni volt a húslevese, de voltak egyéb specialitásai is, köztük olyan hétköznapiak, mint a lecsó, amit csak ő tudott úgy elkészíteni, ahogy én szeretem” – Bea szemébe könnyek gyűltek, ahogy szeretett édesapjáról kezdett mesélni.
„Már hiszek neki”
Kapcsolatuk Bea születése óta töretlen és irigylésre méltóan szoros volt. Az elengedés pedig nagyon nehéz számára. De hiszi, azzal, hogy mesél, életben tartja az édesapja emlékét, és közben az ő lelke is gyógyulhat. „Nem hagyhatom el magam teljesen, hiszen gyerekeim vannak, akiknek szintén segítenem kell a gyász feldolgozásában. Most nem kapcsoljuk be a tévét, még nehéz lenne, ha meghallanám a szinkronhangját, de a lányom, Liza gyakran az internetet kutatja, és egyre többet fedez fel a nagyapjáról. Mindennap meghallgatjuk a Kunyhó című dalát is, amit kisbaba koruk óta altatódalként énekelek a gyerekeimnek, picit ránk szabva az utolsó sorokat. Azt hiszem, idén jócskán túlkompenzálunk majd az ünnepek alatt, mert a kisfiamnak most erre van szüksége. Már megígértem neki, hogy valóságos fényárban fog úszni a lakásunk, és még többet díszítünk majd, mint szoktunk. Ugyanakkor szükségem van arra is, hogy egyedül, a magam módján is gyógyuljon a lelkem. Így, amennyit csak tudok, beszélek az édesapámról, vagy épp írok róla, de fotómániásként elővettem azt a bőröndnyi fényképet is, ami édesapám gyerekkorát, majd az egész színészi pályafutását végigköveti. Megkaptam a párjától, Ildikótól is egy hatalmas gyűjteményt, benne a mi közös képeinket, ahol az apukám még egészséges volt. Mindig azt mondta, hogy ne sírjak, és higgyem el, ha ő mondja, boldog és teljes életet élt mind a magán-, mind a színészkarrierjében. De még azokban az években is, amikor irodagép-műszerészként dolgozott. És ahogy ezeket a képeket most újra és újra átnézem, megerősítést nyerek, hogy valóban így is volt. Hálás vagyok minden telefonhívásért, történetért, ami az édesapámról szól.”
„Csak adni szeretett”
Mesélnek a volt osztálytársak, kollégák, barátok. És a történetek rendre olyan emberről szólnak, aki mindig csak segített. „A napokban tudtam meg – egy kedves barát özvegyétől –, hogyan segített ki egy házassági évfordulóját megünnepelni készülő idős nénit a hentes előtt, amikor két csirkecomb helyett csak szárnyat akart kérni, mert nem volt elég pénze. Az apukám gyorsan a földre ejtett egy papírpénzt, majd a nénit arról győzködte, hogy ő ejtette azt el. Amikor a néni állította, hogy nem az övé, akkor meggyőzte arról, hogy ebben az esetben a pénz azé, aki ’alá beesett’. Így végül elkészülhetett az évfordulós vacsora. De ahogy másnak, úgy nekem sem kérkedett vele, mert ő ilyen ember volt. Csak adni szeretett, hálát nem várt érte. Már az általános iskolában is, amikor kitalálta Bikfic Tóbiás – az általa kreált és megszemélyesített mesehős – történeteit, és szinte minden szünetben és lyukasórában, a padra felpattanva mesélt a diákoknak vicces történeteket. Egy gyermekkori jóbarát megemlékezését olvasva most már én is biztos vagyok benne, az apámat már ott is, akkor is nagyon szerették, ami most nagy vigaszt ad.”
„Tanuljunk meg arra vágyni, amink van”
Forgács Gábor azonban nemcsak zseniális nevettető volt, hanem elsősorban édesapa, akiről a lánya sok közös történetet őriz. „12-13 éves kamaszként az utolsó voltam az osztályban, aki leleplezte a Jézuska igaz történetét. Mert az én apukám éveken át képes volt damillal a nagylábujján vacsorázni szenteste, hogy a megfelelő pillanatban megmozgatva a lábát, megszólaltathassa a csengettyűt, ami viszont a lakás másik végében, a nappaliban helyezett el. Volt olyan év, amikor majdnem rájöttem a turpisságra, de akkor az egyik magnókazettára, amit szintén vacsora közben hallgattunk, anyuval felvettek csengettyűszót, ami így szintén magától szólalt meg. Anyukámmal sok energiát fordítottak rá, hogy számomra hosszú ideig megőrizzék a karácsonyi csodát, és örökre hálás leszek nekik érte. Talán a legemlékezetesebb karácsony volt, amikor megkaptam a hőn áhított Jackson Barbie babát és egy walkmant. Emlékszem, milyen boldog voltam, és arra is, hogy a szüleimet ez milyen örömmel töltötte el. Apukám azt vallotta, hogy tanuljunk meg arra vágyni, amink van. Igyekszem eszerint élni, és ahogy ő, én is elégedett vagyok az életemmel. Idén karácsonykor, nehéz elfogadni, hogy ő már nem úgy lesz velünk, ahogy eddig, de tudom, hogy a családom szeretete át fog segíteni a nehezebb pillanatokon.”
Kiemelt képek: Story-Best Magán/fotocentral.hu, Archív
