A találkozásunkkor azzal kezdte, özvegyasszony vagyok. Ezt még soha nem hallottam öntől.
Kútvölgyi Erzsébet: Életemben most mondtam ki először. Negyven évet töltöttünk együtt a férjemmel. Nem tudok olyan évre, olyan percre visszagondolni, amikor egymáshoz szerettük volna vágni a vizespoharat. Még csak gondolatban sem. Az én férjemhez fogható ember ugyanis nem volt a világon.
Beteg volt?
K. E.: Az égvilágon semmi baja nem volt. Otthon ültünk, beszélgettünk, rosszul lett, hívtam a mentőket, másnap a kórházban meghalt. A szíve vitte el, vagy mi történt, a mai napig nem tudom.
Annak idején hogyan ismerkedtek össze?
K. E.: Vonaton. Utaztam a fiammal, Örkény Ivánnal, öt-hat éves lehetett. Az úton végig mesét olvastam neki. Velem szemben utazott egy fiatalember, fekete bajsza megtekerve, mint a festőművésznek, Dalínak. Vele volt a tündérszép kislánya is, aki egyszer csak megszólalt: „Papa, megengeded, hogy odaüljek én is mesét hallgatni?” Zsolt megengedte. Miután hideg volt a fülkében, átmentünk egy másikba, ahol egy nagyon édes házaspár ránk mosolygott, és a hölgy azt mondta: „Ilyen szép házaspárt még nem láttam soha.” Elvált asszony voltam, túl egy nagy szerelmen is, önszántamból egyedül, illetve a fiammal kettesben éltünk. Úgy gondoltam, nekem soha többet nem kell férfi. Még egy nagy csalódást nem bírok ki. Innentől hosszú a történet, a vége az, hogy Zsolt hamar hozzám költözött, és haláláig együtt éltünk. A férjem idén februárban ment el, azóta nem nyúltam a holmijához. Minden úgy van, ahogyan ő hagyta. Még a törölközője is ott lóg a fürdőszobában, rajta a nevével, Zákányi Zsolt. Éppen ma szagoltam meg, még éreztem rajta az illatát. Zsolt nem ment el, a bal vállamtól a jobb fülem cimpájáig, minden testrészemben, tudatomban, gombóccá összeszorult gyomromban, gyomorszájamban ott van. Nem vagyok hülye, de esténként még beszélgetni is szoktam vele. Azt is tudomásul kell vennem azonban, hogy már Zsolt nélkül van együtt a család. Én pedig megpróbálok az öt unokám előtt nagyiként működni, és nem mutatni, mennyire hiányzik a nagypapájuk. Nagyon meghatódtam nemrégiben, amikor Nelli unokám megfogta a combomat, szorosan szorította, ránéztem, és megkérdeztem: „Mi van, Nellikém?” Fölnézett, rezgett a szemében a könny, és azt mondta: „Hiányzik a nagypapi.” Jólesett ez nekem… Az unokáim kapcsán, amikor vitatkoznak, veszekednek, gyakran eszembe jut a húgom. Sajnos ő sincs már köztünk, de annak idején mi is rengeteget veszekedtünk. Sőt mi konyhakéssel a kezünkben kergetőztünk a lakásban. Gyakran pingpongoztunk a nagyszobában, az asztalon. Ha én nyertem, a húgom, aki nem tudott veszíteni, kirohant a konyhakésért, én is kirohantam egy késért, így kergettük egymást. Sajnos a húgom régen meghalt, lenvirág, kék szemű, életigenlő, gyönyörű nő volt.
Kútvölgyi Erzsébet milyennek látja saját magát, szépnek?
K. E.: Érdekesen csúnyának. Csúnya az orrom, ferde a fogam, görbe a lábam, elférne közte egy medicinlabda, de nem baj, a szakmám elkényeztetett, mert hosszú ruhákban is szerepelhetek, és akkor ez nem látszik. Van egy vörös tűzfolt az arcomon, az édesanyámtól egyszer megkérdeztem, mi ez rajtam? Anyajegy, mondta, majd elmesélte, várandós volt velem, amikor a cserépkályhába betett egy fadarabot. Kipattant egy szikra, belekapott a hajába, ő pedig eloltotta az arcán. Mondták is neki, biztos tűzfoltos lesz a gyereke. Megszülettem, és ott volt a tűzfolt az arcomon. Pont ott, ahol ő eloltotta a haját. Kevés ember mondhatja el, hogy az édesanyját a halántékán hordja.
Az édesapját hol hordja?
K. E.: A szívemben. Sokáig úgy volt, a húgom volt a libling, ez fájt nekem, de bárcsak most is élne, és még mindig ő lenne a kedvenc. Persze amikor nagyobb lettem, megértettem, hogy miért alakult ez így. Édesapám szerette volna, ha az első gyereke fiú, Pityu lesz, és nem Erzsébet. Nem lettem Pityu. Aztán teltek az évek, jött egy csúnya veseoperáció, amikor magamhoz tértem, az ágyam végén ott aludt egy fotelban az édesapám. Ez olyan volt, mint amikor az égen a csillagok megsimogatnak. Engem azzal, hogy az apám ott ült az ágyam mellett, megsimogattak a csillagok.
Búcsúzóul hadd köszöntsem a születésnapján, nemrégiben töltötte be a 74. évét. Találkozzunk újból, mondjuk, a kilencvenediken?
K. E.: Rendben, de mit fogok csinálni még 16 évig? Bár ha az agyam jó, ha tudok szöveget tanulni, most még tapad az agyamban a szöveg, akkor benne vagyok. Valaki azt mondta, addig akar élni, míg az eszénél van, még gondolkodni, beszélni, érteni tud. Én is így vagyok ezzel. Azt, hogy fizikailag milyen állapotban leszek, nem tudom, csak ne fájjon semmim. Még tolószékben is tudok játszani, szerintem engem még az sem zavarna.
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
