Nem csak a televízióban, több helyen is vezető volt. Az efféle munka gyakran jellembeli változást okoz az emberekben.
Szinetár Miklós: 43 évig voltam különböző helyeken vezető.Ezt túléltem, sőt jól éltem túl, mert az összes hajdani munkahelyemre úgy tudok bemenni, hogy ott kedvelnek és szívesen fogadnak. A titka, hogy úgy fogtam fel a vezetést, mint egyfajta művészi munkát. Valamit létrehozok, alkotok, de nem mindenáron. Mindig kész voltam arra, ha nem megy, akkor másnap felálljak.
Tud erre példát is mondani?
Sz. M.: Mielőtt igazgató lettem az Operaházban, zajos, drámai jelenetek zajlottak le a szakszervezet és az igazgatók között. Odakerültem, és a szakszervezet vezetője azt mondta nekem: „Igazgató úr, előre megmondom, mi már három igazgatót megettünk.” Mire én a következőt feleltem: „Nézze, ez velem nem fordulhat elő, mert mire maga kinyitja a száját, én már nem vagyok itt.” A másik történet is az Operaházzal kapcsolatos, 2005-ben elvették az Operaháznak ígért pénz jó részét, így pedig nem tudtam volna minőségi munkát végezni. Fogtam magam, és lemondtam.
Olyan is volt, amikor kirúgták a munkahelyéről?
Sz. M.: Hogyne, a televízióból, de nem fogtam fel tragikusan. Abból, hogy én vezető vagyok, soha nem csináltam nagy ügyet. Úgy fogtam föl, most vezető vagyok, holnap nem, ennyi!
Ha most felkérnék, hogy legyen az Operaház igazgatója, vállalná?
Sz. M.: 92 éves vagyok, felelősen gondolkodó ember ebben a korban már nem vállal el ilyet. Évek óta könyveket írok, most jelent meg például a második kötete az önéletrajzszerű kötetemnek, Szinetár 2 a címe, de rendezek is, az Operában a Fra Diavolo francia vígoperának most volt a bemutatója. Folyamatosan dolgozom, de már sokkal hamarabb elfáradok, mint fiatal koromban.
Összeszámolni nem tudom, hány operát rendezett. Mikor szeretett bele az operába?
Sz. M.: Gyerekkoromban. Apám a tizennegyedik születésnapomra elvitt az Operába, és ott láttam Gounod Faustját. Egy életre beleszerettem. Kamaszkoromban minden áldott este az Operában voltam, vasárnap kétszer is, mert a délelőtti előadásra is elmentem.
Ilyen jól ment anyagilag, hogy meg tudta venni a jegyet?
Sz. M.: Egy frászt. Volt egy kis sámlim, minden vasárnap reggel hat órakor odaültem az opera elé, hogy másoknak álljak sorban jegyért. Ezért kaptam néhány fillért, amiből a harmadik emeletre magamnak is tudtam jegyet venni.
Sikeres karriert tudhat maga mögött, ez a magánéletére is igaz.
Sz. M.: Tulajdonképpen igen. Kétszer váltam, háromszor nősültem, mind a két feleségemtől rendkívül békésen és barátságban váltunk el. Az egyik házasságom ezért, a másik azért nem működött. Más elképzelésünk volt az együttélésről, a házasságról, másként akartuk ezt megoldani. Az egyik jó tulajdonságom, szerintem, hogy dicsérjem magam, ha valami nem úgy ment, ahogy én azt szeretem, akkor már ott se voltam. Rémes pali vagyok, mert velem nem lehet veszekedni. Gyerekkoromban egy proli, gangos házban laktunk, ott annyian ordítoztak és veszekedtek, hogy én egy életre megutáltam az efféle vircsaftot. Ahol veszekszenek, én már ott sem vagyok.
Visszatérve a jelenhez, 92 évesen istenien néz ki, gondolom, ezt nem adják ingyen.
Sz. M.: Azt mondtam, hogy még mindig sokat dolgozom, szerintem a munka fontos az időseknek is. Szellemileg karbantart. Egyébként fél nyolckor kelek, minden reggel 20 percet tornázom, járok úszni, szeretek nagyokat sétálni, egy dolog megy már nehezen, a lépcsőzés, mégpedig felfele. Soha életemben nem aludtam délután, két éve viszont, miután megebédelek, úgy elnyom az álom, hogy alig bírom nyitva tartani a szemem. Háromnegyed óra pihenés, és újból friss vagyok. Este szívesen nézek tévét, híreket, olyan filmeket, amik különleges országokban, tájakon játszódnak, például Bhutánban, Dél-Amerikában, Skandináviában. Aztán éjjel fél 12-kor már irány az ágy. De ha már említettem a jó tulajdonságom, mondok egy rosszat is, ha ez egyáltalán rossz. Hajdan szivaroztam, de mindig úgy gyújtottam rá, hogy az volt bennem, hogyha nincs többet, akkor nincs. Hajdan szerettem a jó italokat, de bennem volt, ha nincs, akkor nincs. Én mindenről nagyon könnyen tudok lemondani. Ez az életfilozófiám.
Ildikó, a szupernagyi
„Igyekszem, de meg kell mondanom, én nagyon rossz nagypapa vagyok egészen addig, amíg az unokám el nem éri az öt-hat éves korát. Onnantól kezdve, hogy lehet beszélgetni, mesélni, magyarázni, már jó vagyok. Játszani nem tudok, de az a gyerekeimmel sem ment. Nem úgy, mint Dóri lányom férje, a vőm, Makranczi Zalán. Hihetetlen, hogy ő mennyit foglalkozik a gyerekkel, csak nézem és csodálom. Ebben a feleségem, Ildikó is remek, szuper nagymama, ahogy összetartja a családot.”
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu