Nagyon hasonlít az édesapjára, a hangja különösen. Ha nem látnám, azt gondolnám, az idősebb Vitrayval beszélgetek. Egyébként vicces, elmúlt hatvan, és még mindig azt mondják, az ifjabb…
Ifj. Vitray Tamás: Édesapám 91 éves, szerencsére remekül van, így azt kívánom, hogy még sokáig lehessek az ifjabb.
A Nemzeti Múzeumból jött éppen, ön a National Geographic főszerkesztője, és a magazin fotóiból nyílt kiállítás. Engem az emberi sorsokról készült képek vonzanak a leginkább.
I. V. T.: Úgy tűnik a reakciókból, hogy a mi olvasóink többsége a világ szépségét keresi a magazinban, de a genderkérdés és a nemváltás, a migráció, a 16 éves öngyilkos lány arccseréje, az idős asszony testéből készült 3D-anatómiakönyv és sok más megosztó téma is helyet kapott már ebben a lapban – ki így emésztette ezt meg, ki úgy.
Ön eredetileg biológus, miért váltott ilyen nagyot? Operatőr, fotós, televíziós, újságíró, főszerkesztő lett.
I. V. T.: Magamnak való gyerek voltam, egész nap bogarakat gyűjtöttem, horgásztam, bicikliztem, egy külön világban éltem, amiben nagyon jól elvoltam. Amikor eldöntöttem, hogy biológusnak tanulok, akkor azt képzeltem, a tudomány, a természettudomány abból áll, hogy mi, hasonszőrűek összeülünk egy poros szertárban vagy laboratóriumban, és kitaláljuk a világegyetem működését. Dumálunk, kigondolunk, felfedezünk… Szóval afféle romantikus kép lebegett a szemem előtt. Aztán Soros-ösztöndíjjal kikerültem Oxfordba elektronmikroszkópos módszereket tanulni, és rájöttem: képtelen lennék egy laboratóriumban élni az életemet reggeltől estig. Rájöttem, nem nekem való hivatás ez, nincs hozzá elég eszem és türelmem.
Gyereknek nyitott, barátságos kisfiú volt?
I. V. T.: Fura módon igen, úgy tudom, de ezt most már nehezen tudom elképzelni. Most inkább állatokkal szeretek lenni, az emberekkel vannak gondjaim. Szerintem mi, emberek igazából nem vagyunk jó fejek, amikor kutyával élhettem, mindig azt éreztem, én is úgy szeretnék létezni, ahogy ő.
Szóval ha lehet választani, hogy ember vagy állat, az utóbbira esne a választása…
I. V. T.: Igen, amikor volt kutyám, egy ágyban aludtunk, most macskám van, nem én akartam, ő döntött úgy, hogy velem szeretne élni. A kutyámról már mindent tudtam, a macskámat most tanulom.
Két évvel ezelőtt elköltözött Budapestről egy 80 kilométerre lévő pici, nógrádi faluba, egyedül, illetve a macskájával él.
I. V. T.: Igen, és nagyon jól érzem itt magam, olyan lettem, mint egy öregasszony. Ha elmegy egy autó a ház mellett, rázom a partvisomat mérgelődve, hogy mit kell itt annyit-jönni-menni?!
A gyerekei mennyit jönnek-mennek a házában? Látogatják?
I. V. T.: A lányom nem vezet autót, ritkán jön, mert vonattal ez egy félnapos út. A fiam sokat dolgozik, ő sem igen tud ideszaladgálni. Én megyek néha Budapestre, akkor találkozunk, meg hát nagyon sokat beszélünk telefonon.
Hogyan áll most a barátokkal, a barátsággal?
I. V. T.: Sajnos a barátságok ápolásában nagyon rossz vagyok, de vannak olyan barátaim, akik szerencsére nem hagynak békén.
Az újságja számtalan gyönyörű tájra, országba visz el. Ön szeret utazni?
I. V. T.: Volt idő, amikor nagyon sokat utaztam, motorral elmentem sok ezer kilométert, és a forgatások miatt sokat repültem egy időben. A repüléstől azonban sokáig nagyon féltem. Féltem, mert nem az én kezemben volt az irányítás. Ha odaengedtek volna a kormányhoz, rögtön megnyugodtam volna. Nem szeretem a kiszolgáltatott helyzeteket, de most már nem félek, túl öreg vagyok hozzá.
Azt gondolom, nem jó egyedül megöregedni, az édesapja kilencvenévesen is képes volt egy hölgy oldalán újrakezdeni.
I. V. T.: Én jól elvagyok egyedül. Az édesapám nemigen tudott egyedül élni, az édesanyám viszont igen, és remekül elvan. Úgy tűnik, ebben rá hasonlítok.
Kiemelt kép: Falusi Kriszta
