Fárasztó, de annál izgalmasabb időszak ez Kokó és felesége számára. Már csak amiatt is, mert Kata indul az augusztusban Budapesten megrendezésre kerülő atlétikai vb-n, a felkészülés pedig alapjaiban írja át a családjuk mindennapjait. És persze a kettejük közötti dinamikát is, hiszen ezúttal az olimpiai és világbajnok ökölvívó az, aki támogatja maratonista feleségét.
„Szeptemberig kértem haladékot”
Az elmúlt egy évben hozzászoktak a nyugalomhoz, egy lassabb élethez, most finoman szólva is fel kell hogy pörögjenek. „Nem is kicsit! És hát a váltás most óriási. Valamivel több mint két évet éltünk Svájcban. Az első évben én voltam a Nemzetközi Ökölvívó Szövetség főtitkára, majd amikor annak vége lett, Kata kérte, maradjunk még kint. Így is lett, és majd’ egy évig élvezhettem a nyugdíjasok életét – kezdi nevetve Kokó. – És bár jó volt hazajönni és újra felvenni a munkát, nem mondom, hogy nem gyűlik meg vele a bajunk. Percre pontosan be van osztva az időnk, közben meg kell oldani a két gyereket, ide-oda furikázzuk őket, hívjuk a nagymamát, tud-e jönni, szóval nem egyszerű. Ráadásul Kata felkészülése prioritást élvez.”
„A család beáldozza a nyarát, hogy anya futhasson a világbajnokságon… – veszi át a szót a férjétől a sportolónő. – És bár rettentően igyekszem minden szerepemben helytállni, beláttam, lehetetlen. Mint háziasszony megszűntem létezni. Például még dobozokból élünk, kerülgetjük őket a nappaliban, mert esélyem sincs kipakolni négyünk holmiját. Szeptemberig kértem rá haladékot – mosolyodik el. – És sok minden más mellett például a főzés is teljesen a háttérbe szorult” – sajnálkozik Kata, akit férje azonnal megnyugtat, hogy a rendelt étel ellen sincs kifogása.
„Nem sérülhet a család”
Kokó büszkébb aligha lehetne sportos feleségére. És noha élvezi, hogy ezúttal ő biztosítja számára a háttérországot, nem tagadja, várja, hogy Kata célba érjen. „Augusztus 26-án futja az atlétikai világbajnokságon a maratont, illetve szeptemberben fut egy maratont Varsóban, aztán talán vége – mondja az egykori ökölvívó, de látva a feleségét, hamar elbizonytalanodik. – Tán nem így van?!” – kérdezi őt nevetve. „Magam sem tudom – vallja be Kata. – Imádok versenyezni, imádok rá készülni. De igaz, hogy ez részben a családomon csattan. Annyival kevesebbet látom most a gyerekeimet, a férjemet… Hiányoznak. Pisti is okkal mondogatja, hogy ezt így már sokáig nem lehet húzni, nem sérülhet a család.”
„Meg hát mi sem vagyunk már fiatalok. Én ötven múltam, Kata negyvenhárom éves – ékeli közbe Kokó. – A gyerekek mellett ott van a munkánk, a kötelezettségeink, a feleségem nemrég helyezkedett el terapeutaként, ráadásul itthon folytatja a tanulmányait, tehát van dolog bőven. De közben azt is megértem, mit jelent neki a sport. Hihetetlenül elszánt. Költöztünk haza, ami nem kis melóval járt, de ő indulás előtt még elment futni. Majd amikor megálltunk Olaszországban szusszanni, akkor is futócipőt húzott, sőt rávett, tartsak vele. És amikor hullafáradtan hazaértünk, kijelentette, hogy elmegy egy körre. Ezt látva, mindig azt mondom, hogy ’jó, csináld, nevezz be egy következő versenyre.’ De talán már tényleg ez az utolsó év, hogy versenyzik…”
„A nagyfiaim már sínen vannak”
A gyerekeik úgy nőnek fel, hogy a sport, a mozgás a mindennapjaik része. Az édesapa elmondása szerint az öt és fél éves Zalán és tizenhat hónapos Vince igazi kis örökmozgók. „A kisebbik fiunk is már több versenyen, mérkőzésen volt kint, mint egy átlag gyermek tizenkét éves koráig. Mindenhova visszük őket magunkkal. Természetesen együtt szurkolunk majd az anyukájuknak a világbajnokságon. Zalán már vett részt futóversenyen, szuperül teljesítette a két kilométeres távot. De úszik is, és ha elmegy a bokszzsák mellett, mindig beleüt egyet. Mit lehet tenni, apja fia – mosolyodik el. – De éppúgy, mint a két nagyobb fiamnál, Bencénél és Gergőnél, a kicsiktől is elvárom majd, hogy rendesen tanuljanak. Az az első – hangsúlyozza. – Aztán hogy élsportolók lesznek-e, azt majd a jövő eldönti. Bármit is csináljanak, az a lényeg, hogy boldog, kiegyensúlyozott felnőtt váljon belőlük. A két nagyfiam esetében már ’hátradőlhetek’, hál’ isten, ők sínen vannak. De abból a szempontból talán a kisebbek is, hogy egy erős minta van előttük. A feleségemmel elszánt emberek vagyunk, semmit sem csinálunk félgőzzel. Mint ahogy ezt az időszakot sem. De itthon vagyok, és ugyan az elegáns, nyugodt svájci életünket most a káoszra cseréltük, tudjuk, megérte.”
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
