BEST: Kedvelem, ahogyan beszél, gyönyörű a tájszólással.
Vályi István: Nyelvében él a nemzet, szokták mondani, néhány évvel többet éltem már Magyarországon, mint Szlovákiában, de szerencsére megmaradt az ízes, palóc beszédem. Egyébként a palóc emberek kitartóak. Az agyuk mindig jár valamin, soha nem pihennek. Akkor sem, amikor lehetőségük lenne erre. Én is pontosan ilyen vagyok.
BEST: Budapesten van az irodája, a szerkesztőség, sokat dolgozik, alig van szabadideje, ugyanakkor vidéken él, amivel nem könnyítette meg az életét.
V. I.: Monor mellett egy kisvárosban, Pilisben élek, ez oda-vissza napi két óra utazás, de szívesen vállalom, mert szükségem van a vidéki elcsöndesedésre. Imádok füvet nyírni, bindzsizni a kertben, a madarakat, a sünöket már névről ismerem, van egy kis magaságyásunk, ezt a kedvesem kérésére csináltam, itt sok mindent megtermelünk. És közben építgetem a lakóautómat is.
BEST: Kedvesem, azt mondja, nem feleségem?
V. I.: Elvált ember vagyok, nem így terveztem, így alakult. Tanulva a szüleim válásából, akik sokat veszekedtek, vitatkoztak, gyerekkoromban az olvasásba menekültem, hogy ne halljam őket. Nem akartam, hogy a fiam és a lányom is hasonlókat éljenek át. Szerencsére mi a feleségemmel békében, barátságban váltunk, és azóta sokkal több és értékesebb időt töltök a gyerekeimmel, mert amikor velük vagyok, csak rájuk gyelek. Nem nősültem újra, ezért mondom, a kedvesem.
Best: Nem volt gondja az „újratervezéssel”?
V. I.: Sokszor voltam már lelkileg és fizikailag is padlón, sokszor kellett újraterveznem az életem. Huszonegy évesen jöttem el otthonról, maradhattam volna, de nem akartam az anyám nyakán maradni, nem akartam tovább a vérét szívni. Ott maradt neki a két húgom. Egy kávéscsészekészlettel el- mentem Pozsonyba a nagyma- mámhoz, ez aztán ment a za- ciba, ebből vettem ruhát, cipőt. Vittem magammal sövényvágó ollót is, azzal vágtam a mama sövényét, némi zsebpénz fejében. Aztán volt olyan év, hogy négy helyen is dolgoztam egyszerre, majd megnősültem. Már megvolt a fiam, amikor átjöttünk Magyarországra, albérletbe. Itt újságíróként dolgoztam, várandós volt a feleségem a lányunkkal, amikor munkahelyet váltottam, újrakezdtem, de ha kellett volna, elmentem volna targoncázni is, nekem ugyanis nem büdös a munka. Aztán mégis maradtaz újságírás. A válásom után is otthagytam mindent a fel ségemnek és a gyerekeimnek, kartondobozokba csomagolva csak a személyes dolgaimat hoztam el. Eszembe nem jutott osztozkodni. Szóval újrakezdés! Nekem ehhez mindig volt erőm, mert én ilyen dacos fajta vagyok, csak azért is megcsinálom. Negyvennégy évesen nyilván lehetnék gazdagabb, él- hetnék más országban, jobb kö- rülmények között, de én elégedett vagyok azzal, amim van. Én nem tudok jól bánni a pénzzel, sose tudtam, tőlem mindig fut a pénz, meg dobálom is elfelé, ellenben a kedvesem, Mártikám, ő egy pénzintézet igazgatója, ő nagyon okosan bánik vele.
BEST: Mi a közös egy pénzügyi intézet igazgatója és egy, úgymond, bohém újságíró között?
V. I.: Mind a ketten megjártuk az életnek azon területeit, ahonnan jó visszajönni a nyugiba.
BEST: Nem lesz a kedvesemből feleségem? Nem jobb azt kimondani?
V. I.: Van, akinek igen, van, akinek nem. Ki mit érez, erre nincs recept. Ha Márti szeretné, nyilván én nem állok ellen, de én úgy gondolom, nem ez az, ami összekapcsol, összetart minket.
BEST: Ön újságíró, de nem tudom, mi a végzettsége?
V. I.: Van egy gimnáziumi és két technikumi végzettségem, hotelmenedzsernek tanultam, meg van egy elkezdődött, de soha be nem fejezett egyetemem. Zsurnalisztikát is tanultam, meg hadtörténelmet, történelmet, amit mai napig hobbiként művelek, aki ugyanis nem ismeri a múltját, az nem láthatja a jövőjét sem.
BEST: A gyerekeinek mondja, tanuljanak tovább, fontos a diploma?
V. I.: Nem gondolom, hogy a szülők sikerét vagy sikertelenségét a gyerekeken kell kompenzálni. A gyerek olyan, mint egy palánta, ami növekszik, és nekem nem az a dolgom, hogy kikötözzem, hogy erre vagy arra nőjön, hanem hogy gondozzam. Hagyjam eldönteni, mi az, ami neki jó. A fiam tizenhárom éves, a lányom tizenegy. Nem akarom, hogy majd elégedetlenek, sikertelenek legyenek, azt akarom, hogy szeressék, amit csinálnak, mert ez a kulcsa annak, hogy kiegyensúlyozott emberek legyenek. Édesanyám nővér egy sebészorvos mellett, édesapám gyerekorvos, emellett hosszú ideje foglalkozik az örökletes és a civilizációs betegségek kutatásával. Olyannyira, hogy az Enciklopédia Britanniába is bekerült. Szóval, amikor hazamegyek, biztos, hogy kivizsgálás, vérvétel a vége. Hál’ istennek eddig nem volt komolyabban szükségem orvosra, kivéve egyszer, amikor perforált vakbéllel vezettem át Komáromba. Ott műtött meg az egyik barátom. Azóta szerencsére jól vagyok.
Kiemelt kép: Trenka Attila/fotocentral.hu