Hogy múlik az idő, Antal Imre már 16 éve nincs köztünk, és Pécsi Ildikó is négy esztendeje elhunyt. Ám egy művész nem hal meg, ha beszélnek róla, pláne, ha kabaréjeleneteikkel a mai napig megnevettetik az embereket. Ők ketten pedig olyan sokszor léptek fel együtt, oly sok közös kabaréjelenetben szórakoztatták a nagyérdeműt, és persze egymást is.
Pécsi Ildikó egykor így nyilatkozott: „Csoda volt együtt dolgozni, és egyben nagy felelősség. Hihetetlen agya volt, fotografikus memóriája. Az egész forgatókönyvet tudta, a stáb minden tagjának a feladatát, mindenkinek a szövegét. Innentől kezdve mint az őrültek, készültünk, mert tudtuk, ha hibázunk, azonnal kijavít – mesélte a színésznő, és azt is, hogy ha barátokként mentek kirándulni vagy kollégaként autóztak valahova fellépni másfél órás közös műsorukkal, például szilveszter éjszakán, Imre vezetett. – Mindig ő vezetett, én meg olyan vagyok, ha lehetőségem adódik, azonnal elalszom. Beültem hátra, vittem a kispárnámat, beszélgetni kezdtünk. Aztán elaludtam, de amint beértünk valamelyik városba, azonnal felébredtem magamtól.”
A két művész barátságát – hiszen ne feledjük, Antal Imre fantasztikus zongoraművész volt, aztán rádiós lett, végül bekerült a televízióba, és ezzel a kabaré hőskorába is – a közös munka alapozta meg. De gyakran találkoztak magánemberként is. Támogatták egymást, ebben talán Pécsi Ildikónak jutott a nehezebb rész, hiszen ott volt beteg barátja mellett az utolsó időben is. „Amikor már olyan nagybeteg volt, akkor is bejártam hozzá a kórházba. Nem köszöntem el tőle, de nem is kellett. Tőle nem lehet elköszönni, mert még él. Aki nagyon hozzád tartozik, az nem megy el, az veled marad. Imre nem fájdalmat hagyott hátra, hanem önmagát, és sok-sok boldog emléket.”
Kiemelt kép: Toroczkay Csaba/fotocentral.hu
