Azért lettem színésznő…
mert kicsiként elvarázsolt, amikor a szüleimet láttam a színpadon.
Az egyetemen…
megtanultam, hogy az alázat és a teherbírás a legfontosabb ezen a pályán.
Példaképemként…
nem tudnék egy konkrét személyt kiemelni. Sok olyan színdarabot vagy filmet látok, amiben megfog valakinek az alakítása, de ettől még nem tekintem példaképemnek. Talán a családtagjaimat mondanám, közülük mindenki az.
Legnagyobb harcomat…
önmagammal vívom és azzal, elfogadjam, hogy különbözőek vagyunk, és én egyedül nem tudom megváltoztatni a világot. Így csak a saját környezetemet próbálom meg formálni.
Nekem az a pihenés…
ha a szerelmemmel, a családommal és a kutyámmal tölthetek időt, és ha vízparton lehetek!
Legjobban akkor izgultam életemben…
amikor először ugrottam be az első szerepembe a Vígszínházban. Ez A velencei kalmár című darabban volt.
Soha nem megyek vissza…
karatézni. Egy hétig csináltam, aztán rájöttem: minden, ami a táncművészethez kapcsolódik, az engem sokkal jobban érdekel.
Legtöbbször azt kérdezik tőlem…
miért mondok mindenre igent. Ez valószínűleg a személyiségemhez tartozik. A visszautasítás nem az erősségem.
Ha egyszer ikreim lennének…
biztosan megtanítanám őket festeni és rajzolni.
A film és a színház között…
hatalmas különbség van, és mind a kettőhöz teljesen másfajta hozzáállásra és terhelhetőségre van szükség.
A világban zajló események…
egyre inkább nyomasztanak, de próbálom a saját életemet élni, és nem tudomást venni róluk.
Kiemelt kép: Toroczkay Csaba/fotocentral.hu