Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban második szériájában szerepeltek együtt, és gyorsan egy hullámhosszra kerültek. A Most Wanted – A hajsza című realityben pedig már összeszokott párosként küzdöttek. Komoly stratégiával igyekeztek túljárni Sebestyén Balázsék eszén, de nem sokáig jártak sikerrel, másodikként estek ki a műsorból.
Elég csak egy pillantást vetni rájuk, és azonnal kiderül: többek közt a humor az, ami a jóbarátokat összekovácsolta… Lakatos Laci standuposként ebből is él, de Vályi István különböző tartalmainak is ez adja a velejét.
Beszél a tükörképéhez
Hogy kinél mennyi szerepe lehet az életben a humornak – fegyver, pajzs, álarc, esetleg terápia tud lenni –, ez is szóba került a beszélgetésünk során. „Például, ha van valami, amit nem akarok a másikkal megosztani, mert azt érzem, hogy azzal csak pluszterhet raknék rá, akkor inkább viccel ütöm el a dolgot. A gyermekemmel adódtak ilyen szituációk – mondta Laci, akinek válása után a bíróságon kellett megküzdenie a szülői felügyeleti jogért.
Olykor belül nagyon-nagyon fájt, de ezt nem rakhattam rá a gyerekre meg a családra.
Ilyen helyzetekben van úgy, hogy elviccelem a dolgokat, pont azért, hogy elbagatellizáljam, és hogy haladjunk tovább. Ha bármilyen konfliktus van otthon, és hogyha azt érzem, parttalan az egész, akkor azon tovább kell siklani, különben ott marad egy feszültség, amit szerintem a legkönnyebben pont humorral lehet megoldani.”
Laci szerint a standup egyfajta terápia is. „Valaki elmegy pszichológushoz, mi meg a színpadon beszéljük ki a dolgokat, kiszínezve azokat, de végső soron így én is fel tudom dolgozni azt, ami velem történt.
Sok dolog csak addig feszít, amíg ki nem mondod, de amint ez megtörténik, veszít a súlyából.
Szembe kell nézni a problémákkal, ki kell őket mondani, van úgy, hogy csak magamnak. Én szoktam például hangosan beszélni a saját tükörképemhez.”
A nevetés mindenhol nevetés
A humor pedig híd is tud lenni az emberek között. „A humornak nincsen színe, a humornak nincsen neme, a humornak nincs származása, nincs nemzetisége – teszi hozzá Vályi István. – A humor az olyan, mint a zene, az egy nemzetközi történet. Nagyon sok helyen jártam a világban, és a nevetést, azt mindig meghallod, mert a nevetés az mindenhol nevetés.”
Ám arról is őszintén meséltek, hogy mindkettőjük életében voltak olyan pillanatok, amikor elhagyta őket a humoruk.
„Amikor a bíróságon harcoltam, az nagyon sokat kivett belőlem. Vagy amikor az asszonnyal nagyon-nagyon összevesztünk, mielőtt még összeköltöztünk”
– mondja Laci. – Ezek voltak a legmélyebb pontok, amikor nem látsz szinte fényt. Vannak nagyon-nagyon rossz dolgok az ember életében: haláleset vagy bármi betegség, de idővel, hogyha az emberben ez tényleg leülepszik, akkor utána lehet humorral hozzáállni a dologhoz, vagy pedig reményt kovácsolni belőle. De nincs olyan ember, akinek ne lett volna legalább egy olyan mély pillanata, amikor nem volt kedve nevetni.”
Vályi István kötelezővé tenné A kis herceget
„Igen, vannak olyan pillanatok az életben, amikor komoly döntést kell hoznod – teszi hozzá István. – Ez történhet a munkahelyen, de a magánéletedben is. Nyilván olyankor próbálsz hűvös, higgadt fejjel gondolkodni.
Van úgy, hogy én is eljövök otthonról, és akkor eszembe jut, hogy ’Hú, lehet, hogy egy kicsit nyersen fogalmaztam reggel…’ És felhívom a kedvesemet, vagy írok neki, hogy ’Figyelj, ezt ne értsd félre!’ Nem akarom megbántani azt, akit szeretek.
Ha ez már nincs meg benned, akkor onnantól kezdve egy kaktusz vagy, egy zokni, de ember már nem. Pont az empátia kellene, hogy mozgassa a társadalmunkat meg az egymáshoz való viszonyunkat. Picit bele kellene gondolni abba, hogy amikor elkezdesz cigányozni, hány embert sértesz meg. Lehet, hogy azt is, aki holnap a szívedet műti majd.
Amikor te elkezdesz tótozni, akkor hány felvidéki magyart bántasz meg, akitől lehet, hogy legközelebb kenyeret veszel.
Ez a fajta empátia egyszerűen ki lett savazva a mai társadalomból, ami egy óriási nagy probléma, és ezért tenném kötelezővé mindenkinek A kis herceget, hogy olvassa el tízszer egymás után. Tanulja meg belőle, miként is kell a másik helyébe képzelnünk magunkat.”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
