Best: A napokban láttam egy beszélgetését a televízióban Kapitány Istvánnal, a Shell egykori alelnökével. Ebből is kiderült, hogy ön igen tanult, művelt, sok nyelven beszélő szakember. Gratulálok hozzá!
Demcsák Zsuzsa: Tizennyolc évesen kerültem be a televízió világába, és szerintem jó húsz éven át küzdöttem azzal a sztereotípiával, hogy „szép lehetsz, de okos nem.” Ilyenkor az ember próbál bizonyítani: kétszer annyit dolgozik, hússzor annyit teljesít, sok mindent igyekszik kompenzálni. Aztán egyszer csak megnyugszik, elengedi ezt a görcsösséget, és valahogy az emberek is elkezdik értékelni az eszét, a gondolatait. El kellett telnie jó néhány évnek, hogy már ne csak a külsőmmel foglalkozzanak.
Best: Prágában született, és jó néhány évig ott is élt. Ez a külföldi lét mennyire határozta meg az életét?
D. Zs.: Az édesapám révén – aki diplomata volt – adatott meg ez a lehetőség. Ott egy olyan gondolkodásmódot kaptam útravalóul, amely ma már a gyerekeim életébe is beköltözött. Azt tanultam meg, hogy éljünk többféle kultúrában, ismerjünk meg országokat belülről, tapasztaljuk meg az ottani életet, és csak utána döntsük el, hol szeretnénk élni, hol érezzük igazán jól magunkat. Kétszer-háromszor is komolyan kacérkodtam a külföldi élettel. Az egyetemen két ösztöndíjat is kaptam, az egyik a milánói Univerità Bocconi egyetemre szólt. Akkor azonban már televízióztam, ezért végül nem fogadtam el. Ez az egyetlen dolog az életemben, amit ma is bánok.
Best: Hogyan tudott akkoriban dolgozni, amikor a gyerekei még kicsik voltak? A televíziózás nem éppen gyerekbarát műfaj.
D. Zs.: Nagyon nehéz volt. A két gyerekem között mindössze tizenhat hónap a korkülönbség, és hatéves koruktól gyakorlatilag egyedül neveltem őket. Egy személyben voltam az anyjuk és az apjuk. Az első fél évre, amikor már mindkettő megszületett, szinte alig emlékszem. Csak arra, hogy pizsamában várom az édesanyámat, hogy megérkezzen, és segítsen, hogy legalább öt percre leülhessek. Aztán amikor a lányom, Tamara egy kicsit nagyobb lett, és elkezdtek Benedekkel együtt játszani, hirtelen minden sokkal könnyebb lett, és a világ is szebbnek tűnt.
Best: A gyerekek ma már nagyok, kirepültek otthonról. Az egyik Hollandiában jár egyetemre, a másik pedig most kezdi majd ott a tanulmányait. Hogyan éli meg a hiányukat?
D. Zs.: Lelkileg nagyon tudatosan készültem arra, mi lesz velem akkor, ha felbomlik a mi kis hármas egységünk. Nem akartam rájuk terhelni annak a súlyát, hogy vajon az édesanyjuk jól van-e. Ezért időben kialakítottam magamnak egy második életet, amelyben egészen más szinten tudok kiteljesedni. Tele vagyok célokkal, energiával, és talán még soha nem élveztem ennyire a jelent, mint most. Az is hatalmas boldogsággal tölt el, amikor látom, hogyan léteznek a fiam és a lányom a saját párkapcsolataikban. A tisztelet, a megbecsülés, amellyel a párjuk felé fordulnak – ahogyan egy pillanatig, még egyetlen szemvillanással sem bántanák meg azt az embert, akit szeretnek –, számomra példaértékű. Sokszor úgy érzem, rengeteget tanulok tőlük.
Best: Hármas egységet említett, de hiszen van egy férje is – a harmadik –, aki nem a gyerekek édesapja. Ő hogyan tudott belecsöppenni az önök már kialakult rendszerébe?
D. Zs.: A férjem három éve csatlakozott hozzánk, és gyakorlatilag már kész, felnőtt gyerekeket kapott. Hihetetlen intelligencia kellett ahhoz, hogy így elfogadjon bennünket. Kezdettől fogva világossá tettem számára: csak ezt a néhány évet kell megértenie, úgymond kibírnia. Nem szabad beleavatkoznia, nem szabad beleszólnia a gyerekek nevelésébe, mert arra én nagyon érzékenyen reagálok, és az a kapcsolatunk rovására ment volna. Ezt nagyon gyorsan megértette, elfogadta, és alkalmazkodott ehhez a helyzethez.
Best: Talán sokan nem is gondolnák, de ön példás anyuka. Csak hogy egy dolgot említsek: amíg a gyerekek otthon éltek, naponta kétszer főzött nekik.
D. Zs.: Nekem nagyon fontos volt, hogy mit esznek, és hogy azok az ételek egészséges alapanyagokból készüljenek. Az ételekre való emlékezés ugyanis az ember egyik legerősebb memóriaforrása. Azt szerettem volna, ha a gyerekeim az ételeim ízét viszik magukkal az életbe. Ahogyan én is viszem magammal a nagymamám és az édesanyám főztjének ízeit.
Best: A nagyszülei és a szülei évtizedeken át boldog házasságban éltek. Önnek ez nem adatott meg. Miért lett a nagy szerelmekből házasság? Miért nem volt elég az együttélés?
D. Zs.: Számomra a házasság egészen más minőséget ad két ember kapcsolatának. Annyira egyértelmű számomra, hogy ha valakit nagyon szeretek, akkor azt a férjemül fogadom. Nem a páromnak, nem az élettársamnak és végképp nem a lakótársamnak…
Best: A második férje indiai származású volt. Akkora volt a szerelem – erről sokat lehetett olvasni –, hogy sokakat meglepett, amikor bejelentették a válást.
D. Zs.: Krishan elvesztette itt az életenergiáját. Olyan volt, mintha azt az elképesztő, szeretetteljes lángot, amely a szívében égett, hétről hétre lecsavarták volna. Neki Indiában kell lennie ahhoz, hogy igazán éljen. Mindenhol máshol egy kicsit meghal, hiába van életben. Világos volt, hogy én nem tudok vele Indiába költözni, neki viszont nem volt szabad tovább itt maradnia. Ezért váltunk el. Gyereket sem akart soha, azt mondta, az ő életfeladatában ez nincs benne.
Best: Ez a válása békében végződött, nem úgy, mint az első házassága. Az akkori magánéleti viharai a nyilvánosság előtt zajlottak, és sok bántást kapott. Hogyan élte ezt meg?
D. Zs.: A gyerekeimmel elköltöztem az édesanyámékhoz, és abban a biztonságos burokban próbáltunk új erőt gyűjteni. Huszonévesen az ember még nem igazán tudja megfelelően képviselni önmagát, így sokszor összeomlottam. Aztán lassan megtanultam, hogy soha ne másokat hibáztassak. Inkább azt keressem, mit kell és lehet a kudarcokból, veszteségekből, fájdalmakból tanulnom, és hogy a jövőben mit kell másként csinálnom. Ma már azt is tudom, hogy ha akkoriban lett volna mellettem egy szakember, aki segít abban, hogyan kommunikáljak, valószínűleg egészen másként élem meg azt az időszakot. Most viszont már én vagyok az, aki ismert műsorvezetőknek és rengeteg cégvezetőnek segít abban, hogyan kezeljék a nyilvános kommunikációs helyzeteket, nyilván a munkájukból akadó környezetben.
Best: Most nagyon kiegyensúlyozottnak tűnik. Van olyan, ami mégis hiányzik az életéből?
D. Zs.: Kiegyensúlyozott is vagyok. Ami hiányzik, az a tánc. Az önfeledt szórakozás, a „l’art pour l’art” cselekvések, amikor csak úgy, spontán csinálunk valamit, cél nélkül. Ugyanakkor az is igaz, hogy már egy húszperces jó érzésből is olyan boldogságlöketet kapok, amely napokig elkísér.
Best: Foglalkozik a korával?
D. Zs.: Nyilván, de sokkal inkább az egészségmegőrzéssel, a tudatos élettel. Olvasok, tájékozódom a hormonális változásokról, a perimenopauza időszakáról, és állandóan figyelem a testem reakcióit ételekre, sportra, alvásra.
Kiemelt kép: Archív
