Széles mosollyal nevet Szombathy Gyula könyve borítóján, pedig nehéz évek vannak mögötte. Megélt sok kínt, sok fájdalmat. Megküzdött a legsúlyosabb betegséggel, aztán jött egy komoly szívműtét, nem sokkal utána pedig a sztrók. Újra kellett tanulnia járni és beszélni. De erős ember ő… Talpra állt. Visszanyerte korábbi énjét. „A képet a feleségem választotta a könyv borítójára. Azt viszont, hogy Nem kell ennyi pábijubi, én találtam ki. Volt egy tánczenei stílus a hatvanas években, a swingkorszak. Glenn Miller zenekara csodásan játszott, szólt a zene, és mi akkor jártunk tánciskolába. Azt mondtuk, megyünk pábijubizni. Ebből lett a könyv címe, amely egy érzést takar. Nem kell mindent tragikusan venni, de lehet egy kicsit visszafogottabban is élni.”
Távol a világ zajától
Így él most ő is. Csendben, elvonultan, távol a világ zajától egy szép, kertes házban, közel a Balatonhoz. „Nem árt, ha az ember a legnehezebb helyzetekben is meg tudja őrizni a lélekjelenlétét. Ha kacagni tud akkor is, amikor sírni volna kedve. Kell hozzá jó adag önirónia. Az mindig segít. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy a színészi pályára terelt. Ez mindenért kárpótolt. Nagyon nagy örömet szerzett nekem ezzel.”
Ám egy nap mégis úgy érezte, el kell köszönnie. Történt ez 2019-ben, amikor még eljátszott egy szerepet a Csak színház és más semmi című sorozatban, Veszprémben pedig vendégként lépett fel a Tartuffe-ben. „Volt egy esti próba, amikor megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá rajtam. Mintha elfelejtettem volna a szöveget. Na akkor ezt most abbahagyjuk, mondtam. Bár még előtte, a Thália Színházban megfogadtam, hogy amint betöltöm a 70. évemet, lezárom a pályámat. Ehhez tartottam magam. Nincs annál szánalmasabb, mint hogy az ember már tudatosítja, elmúlt valami, és mégis erőlteti. Nem szabad. Ez így volt szép, így volt jó, ennyi elég is volt belőle. Nem állítom, hogy könnyen hoztam meg a döntést, mert borzasztó nehéz volt, hiszen a hiúságom is megszólalt, amit el kellett fojtanom magamban. Az első időben nem is nagyon mentem sétálni, mert ha megismertek, mindenki erről kérdezett. Hogy miért hagytam abba? De nem volt más megoldás. Beszélgettünk erről sokat Kulka Jánossal, mert egy cipőben járunk. Némi különbség azért van a véleményünkben. Ő optimistább nálam. Benne még él a szereplési vágy. Bennem már elmúlt.”
A kedvenc jelenete
Régi kabaréjeleneteiből több is látható mostanában a televízióban. Ezeket ő is örömmel nézi. „Nekem is sok minden megvan videón. El tudom szórakoztatni magam. Néha előveszem ezeket a felvételeket, és megállapítom, hogy nem is voltam olyan ügyetlen. A Mellékhatást, amelyben különböző gyógyszereket íratok fel, mert viszket a hátam, én is nagyon élvezem. Jól sikerült, igen! Nem tudtuk, hogy ez ekkora siker lesz, mivel nem időrendi sorrendben vettük fel a jeleneteket. Kopasz parókával kezdtem. Nem láttam át az egészet. De most már én is sokat kacagok rajta. Imádtam Sinkovits Imrét a doktor szerepében. Tábori Nórikával, aki a nővért játszotta, nagyon szerettük egymást a Vígszínházban. Ha rossz napja volt, láttam rajta, hogy morcos, nincs kedve játszani, addig hülyéskedtem vele, míg fel nem ragyogott az arca.”
„Böbi fogta a kezem”
Schütz Ilával is gyakran voltak partnerek. „Jaj, az Ila! Végtelenül kedves nő volt. Sajnáltam őt nagyon, mert magánemberként csak vergődni láttam. Minden kapcsolata tragédiával végződött. Ebből lett elege szegénynek. Az én életem szerencsésen alakult. A harmóniát, az igazi boldogságot Böbi mellett találtam meg. Betegségem legnehezebb pillanataiban is ott állt mellettem. Fogta a kezem. Most már sokkal jobban érzem magam, de a szédülés megvan. Ezért járok bottal.”
Hogy mivel őrzi az erejét? Sétákkal. „Ha engedi az idő, ha nem, mennem kell. Nem lazíthatok. A feleségem megrángatná a gatyámat. Most hatalmas a köd, de a Balaton télen is nagyon szép. Befagyva még gyönyörűbb volt a látvány. Igen, még tudom élvezni az életet. Néha felnézek az égre, és kacsintok egyet. Tudom, mi következik, de még nem akarok foglalkozni vele.”
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
