Best: Miután elküldték a tévéből, még vezette a Lottósorsolást, de már évek óta nincs naponta képernyőn. Mit csinál mostanság?
Bay Éva: Most éppen beteg a szegény uram, valószínűleg megfázott az uszodában, egész éjjel köhög, és őt ápolom. Egyébként tizenhárom éve élem a nyugdíjasok gondtalan életét: háztartást vezetek, főzök, vásárolok, a fiaimmal és az unokáimmal vagyok… A férjemmel nagy társasági életet élünk, rendszeresen vendégül látjuk a barátainkat, vagy megyünk mi hozzájuk.
Best: Ha ennyire köhög, akkor nem igen tud aludni mellette…
B. É.: Negyvenkét éve vagyunk házasok, a mai napig imádjuk egymást, de évek óta nem alszunk együtt. Laci esténként sportot – teniszt, focit – néz a tévében, vagy valami szörnyű krimit. Évike pedig hajnali ötkor kel: a három kutyám kiver az ágyból, így én este semmit nem nézek, fél kilenckor már alszom.
Best: Ez a második házassága. Miért nem sikerült az első?
B. É.: Fiatalon, húszévesen mentem először férjhez, őrülten szerelmes voltam, de hamar rájöttem, hogy egészen más férfi, mint amilyennek mutatta magát. Amikor anyukám azt kérdezte: „Évikém, hogyhogy nem mosolyogsz?”, önérzetesen azt feleltem: „Te ebbe ne szólj bele!” De való igaz: amíg vele éltem, egy mosoly sem volt az arcomon. Boldogtalan voltam mellette, minden korábbi álmomat feladtam érte, mégis minden nap borzalmas volt. Azt szoktam viccesen mondani – bár ez egyáltalán nem vicces –, hogy még a teknőcöm, Lujza sem bírta ki: leugrott az emeletről. Kilenc hónapig éltünk együtt, de volt egy pillanat, amikor még az is megfordult a fejemben, hogy eldobom az életem, leugrom én is a kilencedik emeletről. Annyira elviselhetetlen volt minden. Aztán rájöttem: meg vagyok én őrülve? Miatta? Dehogy. Inkább elváltam.
Best: A második férjét hogyan ismerte meg?
B. É.: Kollégák voltunk a televízióban. Ő operatőr és baromi jóképű, helyes pasi volt. Most is az. Harmincéves voltam, amikor Lacival szerelembe estünk, de a múltbéli rossz tapasztalataim miatt egy évig halálosan féltékeny voltam, elképzelni sem tudtam, hogy hűséges lesz hozzám. Aztán hamar megbizonyosodtam róla, hogy az én férjem olyan, mint egy acéloszlop: bármi történik, rá mindig lehet támaszkodni. Ő volt az első férfi az életemben, akiben biztos voltam, hogy szülhetek neki gyereket. Elvált ember volt, jó volt látni, mennyire imádta az akkor ötéves fiát, milyen csodás apa. Tomika hatéves volt, amikor megszületett közös fiunk, Luigi. A két fiú testvérként nőtt fel.
Best: Ma már két unokája is van.
B. É.: Igen, mindkettő Tomitól született. A kislány, Nina, éppen most játszik egy amerikai filmben – ő az elnök lánya.
Best: De repül az idő, ezek szerint színésznő?
B. É.: Még csak kilencéves. Beválasztották, de hogy mi lesz belőle, ki tudja.
Best: Önnek megadatott, hogy családban nőjön fel?
B. É.: Igen, és még a nagy hóhányó nagymamám is velünk lakott. Imádtam. Pici volt, nagyon kövér, kicsit kopaszodott, és iszonyú jól főzött. Sok mindent megtanultam tőle. Tizenkilenc évesen hozzáment egy paphoz, a nagypapámhoz, megszülte a két gyerekét – anyámat és a bátyját –, majd beleszeretett egy cigányprímásba, aki a Gellértben muzsikált, és miatta sitty-sutty elhagyta a családját. A gyerekeit is. Elváltak, de mivel nagyon katolikus volt, nem mehetett újra férjhez, úgyhogy vadon éltek. Aztán meghalt Laci bácsi, és a nagymama azt mondta: ha nem költözhet hozzánk, öngyilkos lesz. Amikor ’71-ben meghalt anyám karjaiban, kiderült, hogy volt félmillió forintja – akkoriban egy öröklakás 200 ezer forintba került. De mielőtt bement a kórházba, odaadta az egészet a papoknak. Én viszont megörököltem tőle a gyönyörű bundáját, a briliánsgyűrűit, az arany karkötőjét, de amikor betörtek hozzánk, mindet elvitték.
Best: Hát nem mondanám, hogy unalmas élete volt…
B. É.: Azt hiszem, én a világ legszerencsésebb nője vagyok. Mindig csak addig nyújtózkodtam, ameddig a takaróm ért, így soha nem voltak elérhetetlen vágyaim. Ha holnap meghalnék, azt mondanám: tök jól éltem. De azért még nem kellene földobnom a talpamat, mert ha beteg az uram, ki foglalkozna vele, ki ápolná szegénykét? Úgyhogy még van egy kis dolgom itt, a földön, de nincs semmi, amire iszonyúan vágynék. Az elmúláson pedig nem kell sokat gondolkodnom: a felmenőim – szüleim, nagyszüleim – mind este békésen lefeküdtek, és másnap reggel nem ébredtek fel. Szépen örökre elaludtak. Remélem, én is így járok majd.
Kiemelt kép:
