Sydney van de Bosch jól van – mint ahogy a születendő kisbabája is –, viszont pár hete sikerült ráijesztenie a családjára. „Mindig úgy tekintettem magamra, hogy én vagyok az, aki sosem fárad el, aki megállíthatatlan. De be kellett látnom, ez nincs így, ehhez már túl terhes vagyok!” – mondja a rá oly jellemző vidámsággal.
„Jósló fájásaim voltak”
Azt rögtön hozzáteszi, hogy bár most ismét lelkes és pozitív, nagyon is kétségbe volt esve, amikor szaladniuk kellett a kórházba. „Augusztus végén a generálkivitelezőnk bejelentette, hogy felmond. Ekkor már túl voltunk több szakemberváltáson, beázáson, kártevő-invázión. Ahelyett, hogy épült volna az otthonunk, csak bontottunk és bontottunk. Ültünk a férjemmel, Benivel a csupasz házunkban a betonzsákokon, és az kellett szembesülnünk, hogy mindenki lelécelt„ – meséli az egykori Szerencselány, Sydney van den Bosch.
„Várandósan ennyit idegeskedni finoman szólva sem tesz jót… Aztán egyszer csak rosszul lettem. Jósló fájásaim voltak, így az ambulancián kötöttem ki.”

„Próbálok vigyázni magunkra”
Kiderült, nincs akkora baj, mint azt elsőre gondolták, viszont az orvos csakis úgy engedte haza Sydneyt a kórházból, hogy előbb megígértette vele, jobban vigyáz majd magára.
„Le kellett mondanunk a ’babymoont’ is, az utolsó kettesben töltött utunkat a férjemmel. Spanyolországba mentünk volna, de azt mondta a doki, felejtsem el, hogy akár egy napra is elhagyjam Magyarországot.
Ezt követően pedig csak a ’kispadról’ nézhettem, mi történik a házban. A férjemet videóhívásban instruáltam, hogy a fugát ne két centire, hanem csak egyre húzzák – neveti el magát. – De azok után, mennyire megijesztettem őt a ’kórházasdival’, egy rossz szava sem volt. Közben a radiátorból és a raklapból készült ’munkaállomásomat’ is megszüntették a házban. Beni megelégelte, hogy egész napokat töltök ott. Ezt komolyan is vettem, miután láttam, hogy szikrákot szór a szeme… Azóta viszont eltelt pár hét, és bár próbálok vigyázni magunkra, ismét a házfelújítás köti le szinte minden időmet.”

„Már a csak babavárásra kellene koncentrálnom”
„Ami persze nem is meglepő, hisz a mesterek hibáit orvosolni kell. A gépész elfelejtette a lefolyót a kád aljában, ezért újra kellett vésni, a villanyszerelő pedig nem tett kapcsolókat a mosógéphez. Az asztalos hívott, hogy elkészült a gardróbunkkal, de a konyhabútorra még heteket kell várni – sorolja. – Kétségbeesésemben még a közösségi oldalamon is közzétettem egy felhívást: ’Megbízható szakembereket keresünk!’ címmel. Hál’ isten, találtunk is…
A családunk és a barátaink is összefogtak, és miután megnézték a YouTube-on, hogyan kell, mondjuk, betonozni, jönnek és csinálják. Tudom, hogy nekem már a csak babavárásra kellene koncentrálnom, ám ez jelenleg képtelenség. Pláne hogy újabb célt tűztem ki magam elé, mégpedig azt, hogy december 7-ére, azaz a harmincadik születésnapomra be kell költöznünk!
Ezt kérem ajándékba… Sokáig amúgy sem maradhatunk a jelenlegi lakásunkban, ahol nincs lift, cserébe van kétszázhúsz lépcsőfok. Jó hír viszont, hogy elkészült a babaszoba, még ha ideiglenes is. Minden babaholmit beszereztünk, anyukám már ki is mosta az összest. Tényleg igyekszem átszellemülni. A nagymamám azt szokta mondani, hogy a családunkban a nők be vannak oltva pihenés ellen…”

Már a cipőjét is nehéz bekötnie
„Eljött az a pont, hogy semmi nem jó rám, és már az L-es kabátot sem tudom begombolni. Félve állok a mérlegre, őrület, mennyi kiló jött fel, ami nem is csoda, hiszen nem kívánok mást, csak a kakaós kalácsot vagy az ahhoz hasonló szénhidrátbombákat – mondja nevetve a kismama. – Ráadásul a pocakomtól már a cipőmet sem tudom bekötni. A kislányom súlya az enyémhez hasonlóan szépen gyarapszik. Ez legalább nagyon jó hír, mint ahogy az is, hogy nekem sem most kell diétáznom…”
Kiemelt kép és fotók: Laufer Erzsébet, Kliszek Antal, Archív




