Veiszer Alinda a férjével, a szintén újságíró László Pállal egy tizenhárom és egy nyolcéves gyermeket nevelnek, akiknek igyekeznek mindent megadni, de észszerű keretek között. Szeretnék őket megtanítani arra, hogy becsüljék meg a munkájukért kapott pénzt, és ne essenek bele a túlköltekezés csapdájába.
Alinda időnként magával viszi őket például Tarnabodra is – ahova évek óta jótékonykodni jár –, hogy gyerekei lássák, milyen az, amikor valakinek még cipője sincs, és nem áll halomban a sok játék a szobájában. Már ha van egyáltalán szobája…
Élére állítja a garast
Veiszer Alinda egyébként már kislányként sem értett egyet az értelmetlen költekezéssel. Ezt a nehéz és megosztó témát M. Kiss Csabával a Neshama TV Én és a pénz című műsorában boncolgatták. Mint mesélte, pedagógus családba született, ahol nem dúskáltak a földi javakban.
Ennek ellenére, amire szüksége volt, azt megkapta a szüleitől. Hamar megtanulta: a pénz elkölteni könnyű, megkeresni nehéz, így már kislányként is fontosnak tartotta a spórolást. Volt olyan iskolai kirándulás, ahol például azért nem vett gofrit a többiekkel, mert haza szerette volna vinni a költőpénzét a szüleinek, noha ezt soha senki nem várta el tőle. Neki viszont ez okozott örömet.
„Én az a típus vagyok, aki nagyon élére állítja a garast, és inkább nem költ. Nagyon sóher vagyok”
– vallotta be.
Mivel a koronavírus-járvány óta szabadúszó újságíróként és nem fix fizetésért dolgozik, soha nem dőlhet hátra. Akkor és annyi pénz van a kasszában, amennyi munkát vállal. A gyerekei mindent megkapnak tőle és férjétől: könyveket, különórákat, minőségi oktatást, nyaralást, ám a felesleges pazarlás az ő családjukra nem jellemző. Ahogy azt sem szégyelli bevallani, hogy olykor elhangzik az a mondat: „Az nekünk most nem fér bele. Pont.”
Veiszer Alinda férje és két gyermekük: Leila és Jakab Simon
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Esküvőjére nem sajnálta a pénzt
Csupán néhány kivétel van, amire nem mond vagy mondott korábban nemet. Ilyenkor inkább átcsoportosít, pluszmunkát vállal, oszt, szoroz, csak hogy a végén kijöjjön a matek. „Hogy milyen volt az esküvőm? Na ott nem voltam sóher – mesélte. – Volt egy divattörténeti könyvem. Az egész innen indult. Ebben találtam egy 17. századi ruhát, ami nem volt habos-babos, nem volt nagy abroncsa, csak hát gyöngyökkel volt díszítve alul és felül.
Tizenhét évesen azt gondoltam, ha én valaha férjhez megyek, ebben a ruhában fogok férjhez menni. Jóval később, huszonnyolc évesen volt az esküvőm. Megvarrattam magamnak, és sikerült abban a ruhában férjhez mennem, amit tizenhét évesen kitaláltam.
Százötven ember volt ott: a tanáraink, a munkatársaink, a barátaink és a családtagjaink. Mondjuk, nekem eleve negyvenfős a család… Hajnalig tartott a dajdaj Budapest belvárosában. Hozzá kell tennem, nem biztos, hogy ma ekkora esküvőt csinálnék, inkább sokkal természetközelibbet.”
Ezenkívül még egyszer döntöttek úgy a férjével, hogy egy élmény kedvéért mélyen a zsebükbe nyúlnak. „Egyszer elmentünk egy nagyon drága, Michelin-csillagos étterembe. Nem Magyarországon, hanem külföldön, Spanyolországban. Ott van egy híres étterem. Iszonyú drága volt, de azt gondoltuk, életünkben egyszer belefér, és épp szülinap is volt. Azt az élményt nem bánom” – mesélte Alinda, akit hamarosan Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban című műsorban láthatnak a nézők az RTL képernyőjén.
Hajlamos az irigykedésre
A tévésnek nagy szerencséje, hogy nem vonzzák a zsúfolt bevásárlóközpontok kirakatai sem. „Gyűlölök shoppingolni. Röhög is rajtam ez egész család, hogy velem nem lehet elmenni vásárolni – mondta. – De egyébként lehet, csak célirányosan és gyorsan csinálom. Zavarnak az árak, és egy csomó hasznos idő elmegy a vásárlással. Alapvetően racionálisan gondolkodom.”
De vajon elégedett Veiszer Alinda a pénzügyi helyzetével?
„Nem vagyok elégedetlen, de azért vannak nehézségek. Igazából az irigységet kell félrerakni, és nekem ezzel komoly dolgom van. Tudom magamról, hogy irigykedős típus vagyok. Irritál, ha valaki kevésbé dolgozik meg valamiért, és csak úgy az ölébe pottyan…”
Kiemelt kép: Birton Szabolcs/fotocentral.hu
