Ma már házasok, egy közösen berendezett, meleg kis otthonban élnek. Az újságírót és a fotóst szeretettel fogadták.
Több mint egy éve volt az esküvő
Igaz, sokan fogadták kétkedve, még a családjuk is – ha ki nem is mondták. Ők viszont biztosak voltak az érzéseikben. Bebizonyították, hogy a boldogsághoz soha sincs késő. Nem korfüggő. Történetük talán túl is mutat a szerelmen. Olyan szövetség, amely bizalomról, összetartozásról, gondoskodásról szól, bizonyítva, hogy a szerelem időtlen. Csak találd meg hozzá a párod. Azt hitték mindketten, hogy már egyedül élik le életüket, és akkor a lakópark belső udvarán szembetalálkoztak, és elhangzott a címben idézett mondat.
Több mint egy éve hivatalosan is összekötötték az életüket, és minden szabad percüket együtt töltik. Van mit pótolniuk. Néha úgy érzik, kár volt nem korábban találkozniuk, ilyenkor aztán mindjárt eszükbe ötlik, jobb örülni a jelennek, mintsem a múlton bánkódni. Ennek így kellett lenni. „Többször voltam nős – meséli Vitray Tamás –, de amikor utoljára elváltam, azt mondtam magamnak, ez többet nem fordul elő. Soha többé nem nősülök meg. Nem hittem volna, hogy érezhetek még nő iránt úgy, mint ahogy Éva iránt érzek. Persze hogy más ez a szerelem, mint fiatalkorban. Amikor az embernek nincs még előélete, nincs mihez viszonyítani egy új találkozást. Azt hiszem, most tudtam meg igazán, hogy milyen feltétel nélkül szeretni és hasonlóképpen viszonzást is kapni. Éva megfiatalított. Éppen a minap mondta a főorvos úr – lelettel a kezében –, ’a maga biológiai életkora legfeljebb 60-65 év.’ Éva alighanem ennek hatására mondta: ’Rendben, egyenlőre 3650 napra szerződtetem.’”
„Úristen, ott a Vitray!”
Felváltva mesélnek a megismerkedés óta eltelt időről. „Régóta ismertem Tamást – emlékezik Vitray-Ivens Éva. – Láttam különféle fogadásokon, ilyenkor suttogtam magamban: ’Úristen, ott a Vitray!’ Megszólítani sosem mertem. Ő is látott, hallott engem énekelni, ott volt rendezvényeken, ott sem futottunk össze. Évek, évtizedek múltak el, mígnem egyszer a házunk előtt találkoztunk össze, és kiderült, hogy szomszédok vagyunk. Ezután már többször beszélgettünk, majd elkezdtünk járni… Pontosabban átjárni egymáshoz. És jöttek az érzéseim, az álmaim és a közös tervek. Esküvő egy faluban, majd az összeköltözés…”
Tamás folytatja. „Én költöztem Évához egy pontosan olyan lakásba, amiben addig laktam, ugyanolyan 60 négyzetméteres, dolgozószoba, hálószoba, nappali, konyha, egyetlen nagy különbséggel, ott volt benne Ő. Külön ajándék nekem az is, hogy a helyemre a legnagyobb unokám költözött. Így gyakran látom, mert imádja Éva főztjét. Nem csodálom, magam is így vagyok vele, csak rám figyel Éva, hogy ne hízzak el. Ezért aztán nem vacsorázunk. Ő még reggel sem eszik, de abba én belehalnék.”
Otthon kettesben – a legjobb
A napok röpülnek. A napirend szigorú ugyan, de enyhíti, hogy jobbára, jóformán azonos. Tamás korán kell, tornázik, gyalogol a futógépen, ezalatt Éva elkészíti a férje reggelijét, míg ő csak egy cappuccinót engedélyez magának. „Ha hiszik, ha nem, reggel ilyenkor hosszan beszélgetünk, nem egyszer 11 óráig. Hacsak nincs forgatás vagy vágás. Mármint a forgatott filmek vágása. A napi feladatokat és a szükségeseket Éva intézi, ő a Csak ülök… Csakazértis! podcast gyártásvezetője. Néha színházba, operába, koncertre eljárunk, társaságba ritkábban. Jobb otthon kettesben. Itthon viszont filmeket nézünk. Jobbára angolul magyar felirattal.”
Kiváló nyelvgyakorlat, különösen Évának, aki némettudását most angollal igyekszik gazdagítani. „Ez utóbbi egy Vitray-feleségnek kötelező – mondja Éva. – Tamás segít is, bár könyvből és internetről tanulok. Már megkaptam azt a kétértelmű bókot tőle: ’Picikém, már tudsz úgy angolul, mint egy columbiai szántóvető.’ Így udvarol… Persze mindketten ismerjük és valljuk a Karinthynak tulajdonított mondást: ’Humor nélkül lehet élni, csak minek.’ Gyorsan közbevetem – így Éva –, még hangos, indulatos szó el nem hangzott köztünk. Mi mást kívánhatnánk magunknak, mint hogy teljen ugyanígy az a 3650 nap, amit korábban említettünk. Aztán már szerződünk másik 3650-re…”
Kiemelt kép és fotók: Schumy Csaba/fotocentral.hu
