Medveczky Ilona ma csendben, visszavonultan él budai villájában, amelyet egykor a nagykárolyi Károlyi család vadászkastélyként birtokolt.
Az „itthonkára” esküszik
Túlzás nélkül állíthatjuk: a kontinens egyik legjelesebb revütáncosnője volt. Párját ritkító táncművész, aki bécsi férje révén hercegné lett. Jellembeli minőségén azonban ez sem változtatott. Megmaradt annak az egyszerű embernek, akinek született, de méltóságát, eleganciáját, nőiességének ezernyi színét egy percre sem adta fel. „Fontossági sorrendbe raktam a tennivalóimat, a házbeli és a ház körüli feladataimat. Reggeltől estig teszek-veszek. Amint kinyitom a szemem, hálát adok a Teremtőnek, hogy felébredtem, és bár fáj a lábam, ki tudok kelni az ágyból. Mindennap agykontrollt gyakorlok, ami sokat segít, de még a sejtjeimnek is megköszönöm, hogy szolgálják a testemet.”
Mindig intenzíven élt. Megtervezte a házát, fúrt, faragott, tapétázott, rendezkedett, naphosszat dolgozott. Mára lassult a tempó, de így sem áll meg estig. „Igyekszem a napi teendőimet makulátlanul elvégezni. Igen, van egy Mária Terézia korabeli tükröm, európai ritkaság. Nem állok meg előtte, nem nézegetem magam benne. Már nem az a fontos, hogyan nézek ki, hanem hogy lelkileg rendben legyek. Nem a legszebb ruháimban cirkálok a kertben. Könnyű kis nyári cuccokban, ’itthonkákban’ végzem a dolgomat. A lépteimre kell nagyon vigyáznom, mert a fejemen kívül mindenemet összetörtem már az évek során.”
Ha vasárnap, akkor piac
Segítséget mégsem kért soha senkitől, és erre nagyon büszke. Ezt a luxust ma sem engedné meg magának. „Két szó hiányzik a szótáramból. A kérni és az unatkozni. Nem kérek, és nem unatkozom.” Így volt ez akkor is, amikor még táncolt, utazott, külföldi fellépésekre járt. „Itthon napi öt előadásom is volt öt különböző helyen. Hajnali négykor kerültem ágyba, de reggel nyolckor már a balettrudat fogtam. Nem kíméltem magam. A tánc volt az életem, az egyetlen szórakozásom. Az én időm igazán szép volt. Rengeteg felkérésnek tettem eleget itthon is, a világban is, ami aztán megviselt fizikailag.”
A vasárnap reggeleket, amikor kimegy a piacra, egészségügyi tornának szánja. Mint mondja, így trenírozza magát. „Az emberek lépten-nyomon megállítanak, s felidézik a múltamat. Nem egytől hallom, milyen szerelmes volt belém, közben ott áll a felesége, aki bólogat, hogy ’igen, kiguvadt szemmel bámulta a művésznőt.’ Nem merem megdicsérni az árujukat, mert nyomnák is a kezembe. Mások hozzák a könyvemet, hogy írjam alá. Érzem, még mindig szeretnek.”
Előtte nincs lehetetlen
Az óriási hőség őt is megviseli, mégsem ezen rágódik. A kutyáira és a virágaira figyel. Azok legyenek rendben. „Persze magam után, hiszen ha nem vagyok jól, akkor nem tudom ápolni őket. A kutyáim sajnos nem a legfiatalabbak, és már betegeskednek. Az egyik sajnos nincs jó állapotban. Amíg kivizsgáláson volt, addig a másik kettő nem is evett. Vitustáncoltak. A virágaimmal is elbíbelődöm. Még mindig elég sok van belőlük. Tavasszal ki, ősszel be kell hordani őket. Lehet cipekedni. Datolyapálmáim is vannak, de úgy elvesznek a nagy kertben, a fenyőfák árnyékában, mintha nem is lennének.”
Hogy mi biztosítja számára a pihenést? Nem a medence, az biztos. „Azzal törődni kellene, de már nincs hozzá erőm. Az már csak kéjes álom. Le van takarva fóliával. Ősszel majd újat kell tenni rá. Nem kis munka, de előttem nincs lehetetlen.”
Pedig érte nem egy baj az elmúlt fél év alatt. Karácsonykor a kapuban törte el a lábát. Megműtötték. Felépült. Most a térdével vannak gondjai. „Három hónapja nem gyújtottam lámpát a konyhában, ahonnan négy lépcsőfok vezet kifelé. Nem léptem át a sötétben az utolsó lépcsőfokot, és két tányérral a kezemben hasra estem. Különben sem volt jó a térdem, de most visszajáró páciens vagyok a Sportkórházban. Nem javul az állapotom. Szerencsére nem vagyok pesszimista. A semmiből is képes vagyok kihozni a maximumot. Ha bicegek is néha, mindent elvégzek. Éjjel tizenegykor jövök be a locsolásból.”
Kiemelt kép és fotó: Szabolcs László/fotocentral.hu
