Azt mondja, ha nincs a fia, a menye és az unokái, akikkel a tragédia után összeköltöztek, akikkel a fájdalmában, gyászában osztozni tudott, nem élte volna túl ezt a tragédiát.
„Marikát három hónappal ezelőtt, délután 14 óra 15 perckor mentők vitték be a sürgősségire, este 19 óra 12 perckor már nem élt. Hat óra alatt ért véget egy élet, ez borzalmas és felfoghatatlan. Bélelhalás okozta a halálát. Sohasem éreztem még olyan fájdalmat, mint akkor. Azóta sem enyhült a gyászom…”
„Mindig velem marad”
Amióta elment a felesége, le sem teszi a telefonját. „Ott van a kijelzőjén a fényképe, nézegetem, csókolgatom, az otthonunk is tele a fotóival. Imádtam, szerettem, és ez a halála után mit sem változott. Marikának nem volt temetése, csak búcsúztatója, majd a gyönyörű urnában hazahoztuk, ő így mindig velünk marad. Évekkel ezelőtt megbeszéltük, ha meghalunk, ez így legyen – de álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ő megy el előbb… Az elmúlt években kétszer megküzdött a rákkal, nagy harcos volt, de ezeknek a korábbi betegségeinek nem volt köze a halálához. Nem kellett volna még meghalnia, 45 évig éltünk együtt, szeretetben, szövetségben. A szívemben örökké élni fog.”
„A fájdalmunkban összekapaszkodunk”
Nincs nap, hogy ne gondolna a közös múltjukra: a megismerkedésükre, az együtt töltött évtizedekre. „Kőbányán találkoztunk, ugyanazon a lakótelepen laktunk. Nekem a zene mellett mindig is a család volt a legfontosabb, egyik nélkül sem tudtam volna elképzelni az életem. Hol az egyik, hol a másik segített ki a nehézségekből. A feleségem csodálatos asszony volt, nélküle most újra kell tanulnom élni, nevetni, szeretni. Szerencsére Tomi fiam csodálatos, jó gyerek, de itt van a menyem is, ő főz most rám. Őt is nagyon szeretem. És az unokák… Most együtt lakunk, a fájdalmunkban összekapaszkodunk, csak így tudjuk túlélni ezt a tragédiát.”
„Csak a zene segít”
A blues koronázatlan királyának a sikerek mellett az elmúlt évtizedekben bőven kijutott a fájdalmakból, de a zene mindig segített neki legyőzni a nehézségeket. Soha nem felejti el, amikor 11 évesen, focizás közben megrúgták a lábát, megoperálták, ám műtét közben az orvos elvágta a főütőerét. „Begipszelte, de miután iszonyatosan fájt, újból vittek a műtőbe. Amikor felébredtem, az apám és az anyám ott sírt az ágyam mellett, mert már hiányzott az egyik lábam. Levágták. Szegények voltunk, a szegény gyerekek többségének a foci tűnt az egyetlen kiugrási lehetőségnek, én is focistának készültem. Puskás, Bozsik, Hidegkuti… Az Aranycsapat tagjai voltak a kedvenceim, a példaképeim. Levágott lábbal viszont nem lehet focizni. A zene mentett meg, ez hozta meg nekem a boldogságot. Most, amikor a gyászomban készülök a novemberi, születésnapi koncertemre, most, hogy nemsokára 77 éves leszek, újból a zene menthet csak meg. Marika jár folyton a fejemben. Úgy volt, ő is ott lesz, de sajnos már nem így lesz. Nehéz életem volt, most is nagyon nehéz, de azt gondolom, aki nem kapott elég pofont a sorstól, az nem is tudhatja, miről szól a blues zene. Nekem bőven kijutott, valószínűleg ezért lett belőlem az, aki lettem. Engem a pénz soha nem érdekelt, csak a családom, a zene, a közönség szeretete, nekem ez a fontos, erről szól az életem. Mankóval a kezemben, majd’ hatvan éve állok a színpadon és énekelek. Tudom, érzem, szeretnek az emberek, most is a rajongók szeretete lesz az, ami átsegít majd ezen a tragédián.”
Kiemelt kép: Nagy Zoltán/fotocentral.hu
