Évtizedek óta változatlan az életed, semmi szenzáció nincs körülötted. Nem váltottál munkahelyet, együtt vagytok a férjeddel, soha nem pletykáltak rólad… Ezek szerint hűséges típus vagy.
Erős Antónia: Nem szeretem és nem is viselem jól a változásokat. Az egyetlen, pontosabban kettő változás, amik egyben életem csodái és boldogsággal töltenek el, az a két gyerekem, Szonja és Matyi születése volt.
Nem vágysz arra, hogy újra átérezd a szerelem heves szívdobogását, hogy ránézel valakire, és azt érzed, megállt az idő?
E. A.: Nem tudod elképzelni, hogy valaki harminc év után is szerelmes legyen a férjébe? Persze tudok olyanról is, aki soha nem tapasztalta meg a feltétlen biztonság, a feltétlen szeretettség érzését, és azért keresi, mert attól fél, hogy huzamos ideig őt nem lehet szeretni. Szerintem engem lehet szeretni. Szoktam is mondani a férjemnek, én nagyon jó feleség vagyok. Nem vagyok féltékeny, nem üldözöm azzal, mikor és hol volt. Kompromisszumkész vagyok, nem akarok rátelepedni. Nyilván erre azt mondaná, de igenis erőszakos vagyok, és kihajtom, amit akarok – de ki nem? Mindenki megpróbálja érvényesíteni az akaratát. Én általában véve hagyom élni a férjem, nem telepszem rá minden percére. Tiszteletben tartom az elvárásait, a kéréseit még akkor is, ha ezeknek nem mindig tudok megfelelni. De! Nagy hibám, szerinte, hogy mindenhonnan elkések. Kivéve, amikor dolgozni megyek. Aztán nem vagyok egy házi tündér sem. Nem főzök, vagy csak ritkán, de biztos vagyok benne, hogy összességében velem jól együtt lehet élni. És ha már főzés, egy barátunknak van kifőzdéje. Gyakran eszünk nála, vagy viszünk haza ebédet, vacsorát. Olyan háziasan készíti a körömpörköltet, mint amit régen a nagymamámnál ettem.
Megeszed a körömpörköltet?
E. A.: Mindent megeszek. A jó cuppogós körömpörköltet kimondottan imádom, de a nagy kedvenc, a spenót és a töltött káposzta.
A férjedet említetted, gyönyörű gyűrűk vannak az ujjadon, gondolom, az egyik közülük a karikagyűrűd.
E. A.: Sajnos az eredetit a kísérővel együtt elveszítettem. Bekentem testápolóval a kezem, közben felraktam egy kocsi tetejére a gyűrűket, ami aztán elindult. Nagyon bántott, hogy ilyen hülye és felelőtlen voltam, sírtam, de aztán a házassági évfordulós nyaralásunkkor kaptam másikat.
Azt már tudom, milyen feleség vagy, de milyen anya vagy?
E. A.: Ezt a gyerekeimtől kellene megkérdezni. Annyit mondhatok, általános iskolások voltak, amikor anyák napjára azt írták, hogy rám akkor is lehet számítani, amikor már azt hiszik, valamit képtelenség megoldani. Akkor azt én biztosan megoldom. Akkor is meghallgatom őket, a problémáikat, amikor késő este érek haza, és fáradt, feszült, ideges vagyok. Bármi történik velük, én mindig ott vagyok, ott leszek, segítek, vagy legalábbis mindent megteszek, hogy valahogyan elrendezzem a dolgaikat. Ez olyan ősbizalom, ami minden gyerekben benne kellene lennie a szüleik irányába!
A gyerekeid 15 évesek, idén kezdték el a középiskolát. Hogy sikerült az indulás?
E. A.: Vegyesen. Egyrészt nagy a felszabadultság, hogy végre túl vannak a felvételiken. Mindkettőjüket oda vették fel, ahova szerettek volna menni. Tetszik nekik az iskola, a szellemisége, de az nehézség számukra, hogy a középiskola mégiscsak nagyon nagy váltást jelent. Mások a követelmények, több, szerteágazóbb a feladat, másfajta a mentális, az idegi terhelés, mint ami az általános iskolában volt.
Már egyedül jönnek-mennek a suliba?
E. A.: Messze van mind a kettőjüknek az iskola, egy óra oda, egy óra haza, önállóan járnak, de ha ők ezt választották, akkor meg kell fizetni az árát. Én is önálló voltam, 6-7 évesen egyszer kísért el az anyu az iskolába, attól kezdve végig egyedül jöttem-mentem. Akkor is, ha négy órakor már sötét volt. Igaz, 1977-et írunk, egy tízezres kisvárosban éltem, és amikor végigmentem az utcán, mindenki ismert mindenkit, biztonságban voltam. Sajnos ma már más a világ, veszélyesebb, mi, szülők jobban féltjük a gyerekeinket, nem oktalanul.
Kiemelt kép: RTL
