Azóta megműtötték, és már járókával közlekedik abban a rehabilitációs intézetben, ahol Harkányi Endrét óriási szeretet övezi. „Elestem otthon. Színpadra illő jelenet volt. Négykézláb kúsztam oda a telefonhoz. Az életösztön még mindig jól működik bennem. Van egy baráti házaspár a házban, ahol lakom. Üzletük van alattam. Nagyon szeretnek. Figyelnek rám. Ellátnak minden jóval. Őket hívtam most is. Segítettek a bajban. Mellettem állnak. Ha internetproblémám van, azt is kiküszöbölik. Nekik köszönhetően biztonságban érzem magam” – meséli.
Hogy mi történt vele abban a szörnyű pillanatban, azt szőnyegen fekve még nem tudta. Csak óriási fájdalmat érzett. „Az öregemberek betegsége ez. Veszélyes. De nem ijedtem meg akkor sem, amikor már a mentőben feküdtem. Tudomásul vettem, hogy ez van, és vártam, hogy túl legyek a nehezén. Maga a műtét nem okozott fájdalmat. Utána a seb! Azt éreztem. De már gyógyul. Van benne két-három kapocs, amit majd ki fognak venni” – magyarázza.
Akármilyen nehéz helyzet előtt állt is az életben, a humorát sosem veszítette el. „Ha van, akkor azt nem lehet elveszíteni! – vallja. – De nem hiszem, hogy kacagva jöttem a világra, hiszen császármetszéssel születtem. Attól lettem ilyen szép!”
Egyáltalán: melyik oldalán történt a baj? – kérdeztük, mielőtt elbúcsúztunk tőle. „A… meg kell néznem. Egy pillanat! A jobb oldalamon. De ne politizáljunk! Ügyesen felépülök, ez a lényeg. Ha másképpen nézném a dolgokat, meg is halhattam volna. Nincs más választásom, csak a jókedv. Az ápolónők is szarvasagancs-illusztrációval a fejükön jönnek-mennek a termekben. Mégiscsak színház az egész világ!”
Kiemelt kép: Olajos Piroska/fotocentral.hu
