Az egykori profi ökölvívó továbbra is rengeteget dolgozik: edzéseket tart, gyerekekkel foglalkozik, iskolákat látogat, járja az országot, hogy a sportágát népszerűsítse. Felmerül a kérdés, hogy marad így ideje, energiája magára és a családjára? És hogy mennyire tud részese lenni a nagyfia életének?

Míg Erdei Zsolt épp Budapest, Tatabánya és Nyíregyháza között ingázik, addig a családja Balatonfüreden várja, hogy hétvégén csatlakozzon hozzájuk.

A nyár nagy részét külön töltik

Ugyanis jelenleg ez a felállás náluk, hogy a felesége, Réka a két gyerekkel, Vilmossal és Grétivel egész nyárra leköltözött a Balatonra, Zsolt pedig maradt itthon, és dolgozik. „De péntek esténként megyek le hozzájuk, együtt töltjük a hétvégét, amikor is kizárólag rájuk koncentrálok. Legalábbis megpróbálok… – kezdi mosolyogva a sportoló a Storynak. – Merthogy ez nem mindig könnyű. Tele van a fejem az adott hét történéseivel. Azon is agyalok, milyen feladatok várnak rám a következő héten. Húzósak a napok. Tartok edzéseket a Madárfészekben, illetve Tatabányán is. Készülünk a bajnokságra. Különböző klubokba és egyesületekbe hívnak, iskolákba járok. Hetente háromszor tankolom tele az autót, annyit járom az országot. Pár éves az autóm, de már százezer kilométer van benne… De megéri ennyit gürizni! Annak ellenére is, hogy érzem, mindez szépen lassan felőröl. Küldetésemnek érzem, hogy a következő generáció­val foglalkozzam, hogy kineveljem az utánpótlást. Hogy behozzam a gyerekeket az utcáról, hogy ne kallódjanak el, ne a börtönben vagy egy elvonón kössenek ki, hanem sportoljanak. Embert akarok belőlük faragni!”

Megfelelési kényszer

Mit gondol, jut elég ideje a saját gyerekeire is? – kérdezzük tőle. „Százszázalékos apa vagyok, és százszázalékosan teljesítek otthon. Épp ezért nincs is bűntudatom amiatt, hogy ennyit dolgozom. Ráadásul értük teszem. Ugyan ők ezt még nem értik. Most, hogy ők a Balatonon vannak, én meg itthon, hetente többször is megkérdezik: ’Apa, mikor jössz­ már?’ Iskolaidőben hatra már otthon szoktam lenni, akkor is jönnek a kérdések, mikor játszunk, birkózunk-e, én meg persze nem tudok nemet mondani…

Gyakran jártányi erőm sincs, de térdelek le a szőnyegre, mert tudom, hogy a fiam imádja, ha lebirkózhatja az apját. És ez rám is hat, mert feldobódom tőle! El nem tudom mondani, mekkora örömmel tölt el, amikor az egyik gyerek a bal, a másik a jobb vállamra dől, miközben mesélek nekik.

Most mit mondjak? Én egy fáradt, de boldog ember vagyok – neveti el magát. – Állandó megfelelési kényszerrel küzdök, de talán pont ennek köszönhetően próbálom a tőlem telhető legjobb teljesítményt nyújtani otthon és a hivatásomban is.”

Erdei Zsolt a fiáról: "Viktor még keresi az útját”

És bár a nagyfia, Viktor már közel húszéves, igyekszik rá is hatással lenni, akkor is, ha emiatt olykor összekapanak. „Még keresi az útját... Muszáj ösztökélnem őt, fogni a kezét, szerintem nem voltam vele elég szigorú, és amikor hibázott valamit, azonnal kihúztam a slamasztikából. Az utóbbi időben viszont egyre többet várok el tőle. Egyébként ha egyetemre járna, nem macerálnám ennyit. De ő a gimi után dolgozni akart, így nem tanult tovább. Ami igazán érdekli, meg amihez tehetsége is van, az a zeneipar. Jól rappel a gyerek. Tényleg! Még tehetségkutatókba is hívták, de nemet mondott. Önmagát akarja felépíteni. Van már egy-két klipje, de hát ez egy csomó pénzbe kerül. Viszont ma már látom, hogy nem feltétlenül azzal segítek neki a legtöbbet, ha folyton ugrom, ha kéri, hanem ha nemet mondok… Ezt még gyakorlom. Ennek ellenére – illetve annak ellenére, hogy akár naponta összezörrenünk valamin – jó, szeretetteljes a kapcsolatunk. Édesapaként a legjobbat akarom neki, legfőképpen, hogy találja meg azt, amiben ki tud teljesedni.”