Wahorn András gyönyörű, fiatal szerelméről: nem gondolta, hogy közös életet akar vele
A lázadó avantgárd művész, zenész, a Bizottság egykori énekese egy kisközségben él, ám évekig egyedül lakott a mezőszemerei házában. Hosszú keresgélés után azonban megtalálta a társát, akivel ugyan mindenben különböznek, de egy pillanat alatt egymásba szerettek. Wahorn András most elárulta, mégis hogyan tudnak így együtt élni és mégis dolgozni.
Az egykori világcsavargó, Wahorn András egy hevesi községben, Mezőszemerén telepedett le, miután hazatért Amerikából.
„A Cadillac Drive – Fábry Sándorral közös tévéműsoruk – után vettem egy házat. Soha nem volt saját házam, és ott ragadtam Mezőszemerén. Annyira megtetszett annak a háznak a szaga, az az új élet, egy merőben más életmód. Ha visszamegyek, folytattam volna az amerikai életemet, nem lett volna olyan nagy kaland, mint ha maradok Mezőszemerén, és elkezdem túrni a földet” – mondja a Fidelionak adott interjúban.
„Ástam egy gödröt, és belefeküdtem”
Elmeséli, mi volt az, ami az első pillanatban annyira megfogta.
„Bejártam az egész világot, de nekem sem a hegy, sem az erdő, sem a tenger nem jött be annyira, mint az alföld, a síkság meg a sivatag.
Amikor először megéreztem ott, Mezőszemerén a föld szagát, ástam egy gödröt, és belefeküdtem. Órákig, napokig heverésztem bent a gödörben.
Wahorn András tíz éve már nincs egyedül, azaz nem csak magának hasogatja a fát, túrja a földet és muzsikál a kertben. Szerelme, a nála 28 évvel fiatalabb művész, Töttös Kata kiköltözött hozzá az eldugott községbe.
„Egy kiállításon találkoztunk a MissionArt Galériában” – folytatja Wahorn.
Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fiatal és gyönyörű lány velem akar közös életet, de a megismerkedésünk után két héttel már nálam lakott.
Együtt festenek szerelmével
Nem titok, hogy Katával alkotótársak lettek, közös festményeik is születtek Mezőszemerén. Igaz, nem egy térben alkotnak, mert ebben is egészen mást szeretnek: Kata a csöndet, párjánál meg folyton szól a zene. András most arról is mesél, mi a titok, hogyan „viselik el” egymást.
„Az életemnek egy olyan fázisába léptem, amiben, ha semmit nem csinálok, már akkor is jól vagyok. Én már készen vagyok. Ennél szebb képeket már nem fogok festeni, a zeném is szép. És akkor jön ez a lány, akit szeretek, akivel együtt élek, együtt is alkotok, ez utóbbi még nem fordult elő velem. Olyan emberek szoktak közösen festeni, alkotni, akik hasonlóak. Mi pedig nagyon nem hasonlítunk egymásra. Máshogy gondolkodunk, más korosztály, más kultúra, más hozzáállás.
De mivel én már úgy érzem, hogy kész vagyok, ezért sokkal megengedőbb lettem. Régen mindent meg akartam mondani, az emberek gyakran elviselhetetlennek tartottak.
Despota voltam a művészetben, az alkotásban. Azt képzeltem, hogy minden csak úgy lehet jó, ahogy én akarom. Most pedig azt érzem, hogy számtalan módon lehet, bárhogy jó. Egy képet, ha megfestek, felakasztom a falra, és nem esik le, akkor az egy jó kép. Nincs rossz művészet. Ha egy kép nem tetszik nekem, majd fog tetszeni másnak.”