Vasvári Vivien és Sapkás Piréz nyerték Az Árulók – Gyilkosság a kastélyban idei szériáját. Az egykori luxusfeleség most sok kérdésre választ ad, amire mindenki kíváncsi a szereplésével kapcsolatban.

Történelmet írt a műsor hazai történeté­ben Vasvári Vivien. Ő az első olyan játékos, akinek úgy sikerült nyernie, hogy az első naptól kezdve Áruló volt.

Hullottak az emberek

Sokan úgy látták, a műsor elején Vivien még eljátszotta, hogy nincs képben, később aztán változtatott a taktikáján. „Én nem azért voltam csendben, mert nem volt mondanivalóm. Hanem mert közben nagyon is figyeltem, ki mit mond. Főleg azt, hogy kinek mit nem kellett volna mondania. Már az első két napban felépítettem a saját stratégiámat. Tudtam, mikor akarok előrelépni, mikor kell háttérben maradnom, mikor kell megszólalnom, és mikor jobb, ha mások beszélnek helyettem – mondja az egyik győztes. – Aztán ahogy szépen hullottak az emberek, úgy alakítottam folyamatosan a terveimet is. Mert egy jó játékosnak nem csak A terve van, hanem B, C, D… És ha kell, az egész ABC! Itt mindenki túl akart élni. Mindenki küzdött, taktikázott, helyezkedett. Én pedig nem azért mentem be, hogy az első három napban elhasználjam az összes puskaporomat, aztán hazamenjek integetni. Nem mindig az a legveszélyesebb játékos, aki a leghangosabban beszél. Néha pont az, aki csendben ül, mosolyog, és közben már három lépéssel előrébb jár.”

Ki a haszontalan?

Vivien gyakran el is sírta magát az epizódok alatt. „A könnyeim egy része valódi volt, a másik része pedig a játékomhoz tartozott. Szerintem fontos megérteni, hogy a kettő néha sokkal közelebb áll egymáshoz, mint azt kívülről gondolnánk. Ahogy haladt előre a játék, én is egyre jobban megtanultam használni az érzelmeimet a stratégiám részeként. Amikor például azt mondták, hogy engem csak bábként használnak, magamban konkrétan nevettem. Kifelé persze azt kellett mutatnom, hogy ez mennyire fáj, miközben belül legszívesebben felkiáltottam volna: ’Drágáim, ha tudnátok, hogy ebben a pillanatban ki kinek a bábja…’ De ez volt a játék lényege. Nem mondhattam ki mindig azt, amit valójában gondoltam. Néha hagynom kellett, hogy mások azt higgyék, fölényben vannak. Amikor a leghaszontalanabb játékosnak választottak, már sokkal összetettebb érzések voltak bennem. Közel két hete voltunk bezárva, két hete nem láttam a férjemet és a gyerekeimet. Nem tudtam róluk semmit. Hiányzott az otthonom, a megszokott életem. Mindenki egyre fáradtabb volt testileg és lelkileg is. Folyamatos volt a feszültség, a gyanakvás, a konfliktus. Láttam embereket sírni, összeomlani, és voltak, akik úgy távoztak, hogy lelkileg teljesen megtörtek. Amikor bizonyos helyzetekben sírtam, nem feltétlenül maga az adott mondat vagy szituáció fájt annyira. Sokszor az összes addig felgyülemlett fáradtság, hiányérzet és lelki teher egyszerre talált utat magának. És igen, voltak olyan pillanatok is, amikor tudatosan ráerősítettem ezekre az érzelmekre. Nem szeretném ezt szépíteni, hiszen ez egy stratégiai játék volt, amelyben az érzelmeknek is szerepük van.”

Vivien tudta, hogy csalja elő a könnyeit, ha arra volt szükség. „A múltamban sok olyan nehéz időszakot éltem át, amelyek mély nyomot hagytak bennem. Emiatt pontosan tudom, hogyan képesek bizonyos emlékek és érzések pillanatok alatt felszínre törni. Néha elég csak arra gondolnom, mennyire hiányzik a családom, és máris könnybe lábad a szemem. Egy ember lehet egyszerre érzékeny és tudatos. Lehet sebezhető, miközben taktikázik. És lehetnek valódi könnyei akkor is, amikor egy játékban éppen szerepet játszik. Én sem voltam minden pillanatban erős. Voltak helyzetek, amelyek valóban megviseltek, és voltak olyanok, amelyekben tudatosan használtam azt, amit mások gyengeségnek láttak bennem. De az érzékenység nem egyenlő a gyengeséggel, ahogy a könnyek sem jelentik automatikusan azt, hogy valaki elveszítette az irányítást.”

„Néha túl sok vagyok”

Az Árulónak úgy sikerült nyernie, hogy az első pillanattól kezdve alábecsülték. „Nagyon sokszor alábecsültek az életem során, és őszintén szólva, ez a mai napig előfordul. De idővel megtanultam, az, ahogyan mások látnak engem, nem feltétlenül azt tükrözi, aki valójában vagyok, sokkal inkább azt, amennyit képesek meglátni belőlem. Igen, néha túl sok vagyok. Néha nyers, néha hangos, néha meggondolatlan. Nem vagyok tökéletes, és soha nem is állítottam magamról, hogy az lennék. De én inkább leszek néha túl sok, mint hogy egész életemben túl kevés legyek önmagamból csak azért, hogy másoknak megfeleljek – mondja az egykori luxusfeleség. – Régen rosszulesett, hogy alábecsülnek, ma már sokszor inkább előnynek látom. Az ember egyik legnagyobb szabadsága szerintem az, amikor már nem mások véleménye alapján határozza meg a saját értékét. Nem szeretném elveszíteni a humoromat, a játékosságomat vagy az életkedvemet csak azért, mert valaki ezt félreérti. Ha pedig az az ára annak, hogy önmagam maradjak, hogy néhányan továbbra is alábecsülnek, akkor ezt az árat örömmel megfizetem. Mert már régen nem az a célom, hogy mindenki megértse, ki vagyok, hanem az, hogy én soha ne felejtsem el.”