Kovács Patrícia megkapó őszinteséggel beszél alkoholista édesapjával való kapcsolatáról. „Mennyit tudhatnánk meg abból, hogy 2009-ben mi alapján rendeződött apukáddal a viszony? Tehát mi az, amitől egyszer csak azt mondtad te magad, hogy ott valami kisimult?” – faggata a színésznőt Réczei Tamás a Dobd be magad című műsorban.
„Olyan nagyon kicsinek látom”
A színésznő elmondta, az ő hozzáállása változott meg akkor, amikor gyermeke született. „Azt hiszem, hogy elkezdtem őt látni kívülről… Például van egy képem, hogy ül a kórházi ágyon, és valahogy olyan nagyon kicsinek látom. Egyszerűen azt láttam meg, hogy ő egy beteg ember. Ez egy nagyon nehéz dolog, hogy miért nem sajnáljuk az alkoholistát, meg a gyógyszerfüggőt, és miért gondoljuk azt, hogy miért nem oldja meg az életét. Akkor hirtelen azt éreztem, hogy neki sokkal rosszabb, mint mindannyiunknak.”
„És ezt ő különben észrevette?” – vetette közbe a riporter. „Szerintem egyébként igen. Aztán nagyon kevés időnk maradt. Nagyon kevés időnk. Tehát lényegében nem telt el egy év, és meghalt.”
Most mindenkinek jó
Kovács Patrícia elmesélte, hogy a családjukat az édesanyja tartotta össze, ő nyújtott biztonságot, az ő tiszta értékrendjéhez lehetett igazodni. „Nyilván az ember elkezdi terápiában, így-úgy színházi előadásokon keresztül, minden értelemben elemezni saját magát. Én is kerültem olyan helyzetekbe, amikor szükségem volt külső segítségre. Ültem a pszichológussal, és mondtam az én kis sérelmeimet, hogy gyerekként engem mik értek” – mesélte.
Elárulta, mit tett vele a nehéznek érzett gyerekkor. „Akkor annak a terápiának például az lett a vége, hogy én egy alkoholfüggő apa mellett nőttem fel egy nagyon komoly édesanyával, és annak egy csomó pozitív hozadéka van. Amiket például a velem együtt élők vagy a társulataimban lévő kollégáim kifejezetten szeretnek. Megküzdöttem valamivel, ami egy csomó mindenkinek nagyon jó. Mert én alkalmazkodom, felkészülök a váratlan helyzetekre.
Tudod, ha egy ilyen családban nősz fel, akkor sose tudod, hogy amikor hazajön az apukád, mi lesz az ajtónyitáskor.
Én szerencsésen jöttem ki ebből, megtanultam nagyon alkalmazkodni. Bármihez. És bárkihez. Ez egy közösségben, egy munkahelyen vagy egy együttélésben, valljuk be, jó dolog.”
Kiemelt kép: Nagy Zoltán/fotocentral.hu
