Gyerekkorában egy perforálódott vakbél, majd annak a szövődménye nyomán egy évig kórházban feküdt Borbás Marcsi, így az akkori karácsonyt is bent töltötte. „Öt- és hatéves korom között voltam bent. Hogy lehetett kibírni? Nem tudom. A Jóisten nagyon jó. Úgy teremtett meg minket, hogy a rosszra vagy a fizikai fájdalomra nem tudunk visszaemlékezni. Tudod, hogy fájt, de nem tudod magadban újra felidézni a fájdalmat, csak a jó dolgokat. Egyvalamire emlékszem csak abból az időből: hogy magányos vagyok – mondja Marcsi, akinek a szüleit az orvosok a legrosszabbra is felkészítették, így egyenesen csodaszámba ment a gyógyulása. Azt is elmesélte, hogy volt néhány pillanat, amikor meg is halt a műtőasztalon. Azt mondta a Storynak egykor, hogy látta magát ekkor kívülről. – A klinikai halál állapotába kerültem, újra kellett éleszteni. A végtelen nyugalomra emlékszem csak belőle. Nem értettem, hogy miért ideges minden orvos körülöttem, miközben én nagyon nyugodt vagyok. Valószínűleg ez is befolyásolja a jelenlegi habitusomat, hogy átéltem egy ilyet.”
Kiemelt kép: Trenka Attila/fotocentral.hu
