Az interjú érdekessége, hogy a beszélgetésre nővére, a neves patalógus professzor, Kulka Janina is elkísérte. A már látható előzetesben először a mindent megváltoztató sztrók került szóba. Pontosabban, az a bizonyos nap, amikor életveszélyes állapotban kórházba került. „Te azt mesélted, felülről láttad magad” – fordult nővére a színészhez, majd így folytatta: „A CT-re várt, feküdt a hordágyon, és viccelt. Magánál volt és röhögött. Azon röhögött, hogy nem tud beszélni.”
„Történt vagy nem történt, önök szerint, műhiba? – kérdezte a riporter.
„Ezt nem műhibának hívják, szövődménynek hívják” – válaszolja határozottan az orvosprofesszor. Majd miután Friderikusz egy korábbi nyilatkozatra utalva még határozottabban érdeklődik erről a színésznél, Kulka rövidre fogja a választ: „Nem mondok semmit.” Majd Janinára néz, és megvonja a vállát.
Természetesen szóba került a barátok, kollégák elmaradása.
„Soha nem hívnak föl, ez azt jelenti?” – hangzik a kérdés.
„Ritkán. Zavarban vannak. Érted. Szia, szia, hogy vagy… Brrrrrrrrrrrr… Jól” – mondja Kulka.
„Ez rosszulesik? Ez fáj neked?” – faggatja tovább Friderikusz.
„Megszoktam. Kicsit fáj. De… Jó” – feleli a színész.
„Nem is nagyon mutatkozol nyilvánosan?” – kérdi a riporter.
„Szégyellem magam” – nevet Kulka.
„Miért?” – faggatja tovább a riporter.
„Nem tudom” – így a válasz.
„Semmi olyan bajod nincs, amiért szégyellni kellene magad” – mondja Friderikusz.
„Bicegek. Néznek. Jó otthon” – így a színész.
„Az a biztonság” – mondja Friderikusz.
„Idegen vagyok nagyon-nagyon” – mondja Kulka, majd a tenyerét tükörként maga elé tartva magát nézve hozzáteszi: „Ez vagyok? Ez…?”
Kiemelt kép: Schumy Csaba/fotocentral.hu
