Dombóvári István saját bevallása szerint, mielőtt megismerte a feleségét, kimondottan elégedetlen, pesszimista alkat volt. Emiatt kollégái között akadt olyan, aki szándékosan kerülte a társaságát. „Rossz évek voltak azok, amikor egy jól sikerült, önálló est után valaki odajött és megdicsért, amire én úgy reagáltam, hogy ’Áh, elcsesztem a közepét.’ És a saját kollégáim közül is egy csomóan sajnos ezek az évek alapján ítélnek meg. Nem tudom szebben mondani, kár is finomítani, hogy sokan csak a sza*t kapták belőlem… Tényleg! És ez az én hibám. Erre oda kellett volna figyelni – mondta a humorista a Szavakon túl című műsorban. – Többen parodizáltak is. Én voltam az örök elégedetlen, akinek soha semmi nem jó, aki folyton nyavalyog, aki nem tud örülni a saját sikereinek, és teljesen megalapozott volt a paródia. Nem voltam egy olyan figura, akinek érdemes volt keresni a társaságát. Én voltam a negatív, aki csak lehúzta a hangulatot – tette hozzá, mire a műsorvezető megkérdezte, be is szólt-e másoknak. – Szerintem igen. De őszintén, egy csomó mindenre nem emlékszem, de arra igen, hogy ezek sötét évek voltak. De nem tudom, miért. Jobbat és többet szerettem volna, és elkapott valami rossz gépszíj.” Mint mesélte, ebben az időben kerülték is a társai. „Minden okuk megvolt rá. Ki szeretne egy nyavalygós, negatív ember társaságában lenni? Én nem. Ezt például máshogy csinálnám. Szóval nem igaz, hogy semmit se bánok” – mondta, majd azzal folytatta, hogy ez már a múlt, és idővel sokakkal sikerült is tisztáznia a nézeteltéréseit.
Kiemelt kép: Nagy Zoltán/fotocentral.hu
