A Két pasi – meg egy kicsivel sikert sikerre halmozott, miközben feleségével, Denise Richardsszal egyre jobban eltávolodtak egymástól. A történet végét mindenki ismeri: válása, majd függősége végül azt eredményezte, hogy kiírták a sikerszériából. Memoárjában maga meséli el a részleteket – rengeteg kulisszatitokkal egyetemben.

„Az ügynökömet felhívta a Warner Brothers egy új szitkom kapcsán. Pár nappal később egy Chuck Lorre nevű férfi íróasztala előtt ültem. Tömör összefoglalója elárult mindent, amit tudni akartam – úgy hangzott az egész, mint a Furcsa pár modernizált verzió­ja, kiegészítve egy gyerekkel, vagyis a modernizált résszel. Mielőtt távoztam, megkérdeztem, van-e már címe a sorozatnak. Volt egy elképzelésük: Két pasi – meg egy kicsi – és ennek az öt szónak a hallatán földbe gyökerezett a lábam. Visszafordultam az ajtóból, a szemébe néztem, és a saját öt szavammal válaszoltam. „Fasza. Ebből tuti siker lesz.”

Megjött a forgatókönyv, és a tizenhetedik oldalon Charlie mond egyetlen sort a kölyöknek (Jake), ami kilóra megvett. Amikor rájön, hogy a srác tökéletes csajozási kellék, és közli vele, hogy „Még egy kutyánál is jobb vagy”, tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Karcos humorral operált, a sztori csurig volt érzelmekkel, de nem vált szentimentálissá. A karaktereknek már papíron is vert a szívük.

Mint kiderült, sikerült egy rendkívül élénk és tehetséges gárdát találni. Miután Jon Cryer aláírt a testvérem szerepére, újabb kulcsfontosságú fogaskerék került a helyére. Amikor Chuck irodájában először olvastuk fel együtt a szövegünket Charlie és Alan Harper bőrébe bújva, éreztük, itt valami különleges készülődik. A Jon és köztem szikrázó, véletlenszerű és tökéletlen kohézió olyan tervezhetetlen aranybánya volt, amelynek kiaknázásáról minden vígjátékíró álmodozik. Sosem kellett előre megbeszélnünk, mit és milyen ritmusban csináljunk; maguktól jöttek a verbális ütésváltások.

Amikor Chuck meg én megismerkedtünk, mindketten józanságunk ötödik évfordulójához közeledtünk. Remekül tudtunk együtt dolgozni. Látta, milyen könnyedén olvadok ­össze a karakterrel, és ráment az írásban az erősségeimre, szem előtt tartva annak költői iróniáját, hogy egész nap részegeskedek a kamera előtt, aztán meló után biztonságosan hazavezetek. Fáj belegondolni, mi mindent alkothattunk volna még együtt, ha nem lövöm ki magam a Marsra – szó szerint.

A Két pasi pilotját 2003 februárjában vettük fel, pár héttel később pedig már Vancouverben forgattam a Horrorra akadva 3-at. Denise is szerepelt benne, és egy hűtős naptár high-tech módszereinek köszönhetően meglehetősen biztosak voltunk benne, hogy lányunk, Sam a forgatás alatt fogant meg.

Március 19-én Vancouverben a Bagdad elleni elsöprő támadást néztem a tévében, amikor hívtak, hogy a Két pasi – meg egy kicsit berendelték… Egy sikersorozat részesének lenni, és ilyen sok időt távol tölteni otthontól, óhatatlanul a „duplacsalád-szindróma” kialakulásához vezetett – ez egy különös dualitásportál a két világ között, amelynek az a trükkje, hogy a figyelmemnek mindkét helyen osztatlannak kell lennie.

Néha úgy éreztem, teljes állásom van a teljes állásom mellett, csak ilyenkor felmerült a kérdés, melyik van melyik mellett? Nem hagyhattam, hogy Denise elhanyagolva, vagy a televíziós családom által fenyegetve érezze magát. Gyakran bagatellizáltam a munkámban elért diadalokat, hogy ne tűnjenek fontosabbnak a szülés előtti vitaminjainál vagy az aznapi sült csirkénél. A hétvégéket meg hagyjuk is, szent szar, haver, ha csak a felüket visszakapnám – megint huszonéves lennék… Nem mondom, hogy minden megváltozott, de a hangsúlyok kétségkívül máshová kerültek, amikor 2004. március 9-én megérkezett közénk gyönyörű lányunk, Sam. Csodálatos baba, nehéz év.

Amikor Paula megszülte Cassandrát, tizenkilenc voltam, és nem tudtam kellő mélységé­ben megtapasztalni egy apró gyermek felnevelésének ­örömeit. Samnél ez már másképpen alakult. Mivel mindennap kakasszó előtt keltem, aztán meg tonnányi dialógust kellett bevágnom meló után, kissé berágtam, amikor Denise azzal jött, hogy osszuk el egymás közt az éjszakai etetéseket ­fifti-fifti.

Hogyne, persze, de amikor legutóbb tükörbe néztem, nem láttam magamon olyan tejcsárdákat, mint rajta. De semmi gáz, fifti-fifti – sima ügy. Mint kiderült, Sam hajnali 3 órás etetései, kritikus alvásmegoldás ide vagy oda, életem legszebb pillanatai közé tartoznak.

Eladtam a lakást meg a malibui kecót, és a San Fernando völgybe költöztünk. A második évadot nagyrészt az 1940-es években épült, farmstílusú birtok felújításával töltöttem. Nagy munka volt, ráadásul a házasságbeli konfliktusaink termőföldjévé vált.

Ahogy nőtt a világban a sorozat népszerűsége, úgy csökkent otthon az én népszerűségem. Igyekeztem ezeket a problémákat távol tartani a munkahelyemtől, de mindenki tudja, aki valaha átvészelte ezt a tűzvészt, hogy a tagadás nem gyógyítja a depressziót. Nagyjából ekkoriban találkoztam egy ­piruladílerrel egy helyi bisztróban, és arra jutottam, miért is ne próbálnám ki az ő gyógymódját.

z a drog, a Norco (Vicodin 2.0) valahogy meggyőzött arról, egy sor különböző szcenárióban az lesz számomra a hiányzó hozzávaló… Azok a sunyi kis pirulák mindenhova beszuszakolták magukat, és a hazai fronton csak még több súrlódást szültek. Egyedül a munkában nem szedtem őket, ami meg egyre inkább nehezemre esett.

Mire ott álltam a színpadon, a közönség előtt felvett epizód közepén, már durván kiütköztek rajtam az elvonási tünetek, és úgy izzadtam, mint egy utcai drogos. Az utolsó adagomat általában előző este 11-kor vettem be, így aztán bő húszórányi cucchiányt kellett elviselnem, mire ismét egésznek érezhettem magam.

De tudtam, ha sikerül átvergődnöm az utolsó jeleneten, utána Dylan hazavezet, és a kocsiban már bedobhatom a zsebemben tartott négy-öt kapszulát… Szörnyű csapdába kerültem, de én állítottam magamnak, és az alternatíva egy olyan híd lett volna, amelyről végül leugrom.

A házastársi zsörtölődések közepette Denise teherbe esett a második lányunkkal (és nem is véletlenül). A köztünk lévő problémák ellenére mindketten azon az állásponton voltunk, hogy Samnek jobb lenne, ha nem egyedüli gyerekként nőne fel.

Reméltük, ez nekünk is segít majd abban, hogy ismét a teljes képet lássuk, amelynek már nem mi vagyunk a középpontjában. Tévedés. Amikor a két ember közti gyengédség millió darabra szakad, a leggondosabb helyreállítási kísérlet is reménytelen.

Egy szerda este, amikor a másnapi sorokat memorizáltam, megjelent az encinói lakásom ajtajában egy nagydarab fekete csávó, és a kezembe nyomta a válási papírokat. (Nagy rajongóm volt, és nagyon barátságosan viselkedett.) Az Alan Porschéjáról szóló epizód tanulási folyamatát szakította félbe. ­Ekkor három hónap volt hátra Lola születéséig. Ő fantasztikus kisbaba volt; a válás meg egy szemét felnőtt.

Néztem, ahogy a rossz hírek hozója visszasétál a sötétbe, és ezt a csekket az agyam már nem tudta beváltani. Tapasztalatom szerint ilyenkor az ember leginkább egyvalamit érez a szomorúság és a düh mellett, azt pedig csak úgy tudom leírni: mellőzöttség.

Amikor egy idegen átad neked egy papírt, amelyben az áll, hogy többé nem számítasz, úgy érzed magad, mint egy szemétdombra kihajított, egyszer használatos tárgy. Arra az üres műanyag palackra a világ összes terápiá­ja is bajosan tudja visszaragasztgatni a hőscímkét.”