Amikor megvették azt a nagy házat, ahol ma is élnek, még „csak” két kutyájuk volt. Azt tervezgették, milyen lesz majd három gyerekkel az életük. Aztán négy is született. Mára pedig már az unokák érkezésére is felkészültek.

Négy kutya, akinek négy gazdája Pindroch Csaba és ­Verebes Linda egy-egy gyermeke: Bukfenc, Delta, Frika és Puma. Így élnek tízen nagy harmóniában.

Csak egyiküknek volt házi kedvence

Linda gyerekkorában is minden kóbor állatot „összeszedett”. Csaba azonban úgy nőtt fel, hogy nem volt házi kedvence. Ő volt az, aki a kapcsolatuk elején még ellenállt annak, hogy kutyát tartsanak. Amikor betörtek hozzájuk, akkor már megijedt annyira, hogy nem tiltakozott egy házőrző ellen. Ekkor érkezett meg a családba Szofi, akit több mentett kutya követett. Első gyerekük, Míra nyolcéves korában is volt otthon két „öreg”, de lányuk is szeretett volna sajátot. Így lett Bukfenc, és rögtön hazahozták Pumát is a kisöccsnek, Patriknak. Azóta persze Ricsi és a legkisebb, a négyéves Móric is gazdivá váltak.

Ahogy nagyobbak lettek a gyerekek, úgy lett igaz­ságtalan, hogy nincs mindenkinek. És a másik kettő is akart szépen lassan.

Nem vagyunk észszerűek, szívemberek vagyunk és teljesen észszerűtlen, hogy ennyi kutyánk van” – mesélte Verebes Linda. Férje pedig hozzátette, nemcsak kutya, hanem komplett kisállatkert gekkóval, teknőccel és halakkal.

Elfogadásra nevel

Az, hogy négy gyerekkel és négy kutyával az élet sok feladatot jelent, nem kérdés. A színész szerint van azonban egy olyan megnyugtató rezgése egy állatnak, ami mindenképpen szövetség, és ami jót tesz felnőttnek és gyereknek egyaránt. Felesége szerint is több a pozitív élmény az olyan családban, ahol egy vagy több állat is élhet egyszerre. Ő ennek tudja be leginkább, hogy gyerekeik szociálisan is nagyon érzékenyek lettek. „Nagyon korán láttak olyan sorsokat, hogy milyen körülmények közül születhetnek a kutyusok. Lehet, egyébként is ilyenek lennének, mert a mi génjeinket örökölték, de az biztos, hogy nagyon-nagyon elfogadóak…

Nem mondom, hogy más gyerekek, akiknek nincs kutyájuk, nem lehetnek empatikusak, meg nem lehetnek ­ennyire nyitottak a világra, de azt tudom, hogy nagyon sok jön hozzánk, mert minden gyermekünknek állandóan ott vannak a barátai, és mind imádják, hogy ennyi ­kutya van.

És persze a szülők annyira nem szeretik, mert rágja mindenki a fülüket, hogy ők is szeretnének legalább egyet, de mi mindig mondjuk, hozzánk jöhetnek, nálunk kiélhetik ezt a vágyukat. És tényleg. Most épp azt játsszák a legkisebbek, hogy a kutyák a dínók vagy a szörnyek, és rohannak, az összes gyerek menekül a kutyák elől.”

„Időt nyertünk”

Kétség sem fér ugyanakkor hozzá, hogy négy gyerek felnevelése és az állattartás a sok öröm mellett is hatalmas felelősség. A családfő nem szorong a jövőjük miatt – szerencsére. „13 évvel ezelőtt, amikor a Mr. és ­Mrs.-t megcsináltuk, az egy nagy vállalás volt, mert rá is mehetett volna a kapcsolatunk vagy a pénzünk is akár. De nagyon jól sült el mindkét területen, ami adott egyfajta biztonságot – magyarázta a színész. – Időt nyertünk. Nem kellett annyit dolgozni, foglalkozhattunk egymással. Aztán készült egy önálló est, aminek Linda lett a producere.

Az meg már egy olyan idézőjeles jólétet adott, amitől még kevesebbet kellett dolgozni azért az összegért, amiből meg tudunk élni.

Nem jelenti azt, hogy heverészünk állandóan, csak van egy biztonság, szabadok vagyunk… Nincs bennünk bizonytalanság.”

­Pindroch Csaba már az unokákra is gondol. „Úgy alakítottuk ki az életterünket, és a Jóisten kegyelméből úgy jöttek a gyerekek is, hogy mire Míra talán majd megajándékoz unokával, addig még velünk lakik a legkisebb, Mór is.

Jó így az élet, és az egész kertet is, meg a házat is úgy alakítottuk ki, hogy majd hozzák hozzánk az unokákat, hogy akkor is legyen körülöttünk élet.

Nem unjuk egymást, egyáltalán nem erről van szó, csak jó velük lenni…”

Linda pedig elárulta, bár nem mostanra várják az unokát, ígért ezzel kapcsolatban valamit a gyerekeknek. „Reméljük, hogy így marad, én azt ígérem mindig a gyerekeknek, hogy igyekszünk nagyon jó egészségben és karban lenni, hogy majd tudjunk segíteni az unokáknak.”