A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő büszke az elismeréseire, de ezeknél jobban melengeti a szívét a családja. Férje, Szinetár Miklós, lánya, Dóri, unokái és nemrégiben született dédunokája, Panka. Egy film kapcsán most mindannyian szóba kerülnek.

A Mommy Blue című filmet nemrég mutatták be a mozikban. Ön egy olyan édesanyát játszik benne, akinek megvakul a lánya. Mit adott önnek ez a történet?

Hámori Ildikó: Ez a film sok mindenről szól. Például az időskorról, a másságról, annak elfogadásáról, a megoldásokról, arról, hogyan lehet ezt túlélni, megélni, és hogyan lehet benne segíteni. Szól az élni akarásról, arról, hogy még vannak vágyaink, amelyeket szeretnénk elérni. Nekem ebben személyes érintettségem is van. Tizenöt évvel ezelőtt volt egy balesetem, és úgy tűnt, soha többé nem fogok látni. Csak homályosan láttam, csak vonalakat érzékeltem. Hála egy kiváló orvosnak, az egyik szememet sikerült megmenteni, a másikra a mai napig nem látok. Ebben a gyógyulási folyamatban a kiszolgáltatottság volt a legrémesebb. Egy gyászfolyamat volt, amelyben rengeteg segítséget kaptam. A családomtól és a színháztól is. Két héttel a balesetem után a Müpában volt a Bernarda Alba háza musical bemutatója, amiben én is játszottam. Mondtam a rendezőnek, Böhm Györgynek, semmit nem látok, ezt nem tudom végigcsinálni, ugorjon be valaki helyettem. „Szó sem lehet róla, megoldjuk, nem adom másnak a szereped” – mondta. Az utolsó pillanatban átrendezte miattam a darabot, az öltözőmbe még egy ágyat is tetetett, hogy közben pihenhessek. Óriási sikerünk volt, nekem is, a nézők semmit nem vették észre abból, hogy az égvilágon semmit nem láttam. Az akkori Magyar Színház igazgatója, Őze Áron azzal segített, hogy olyan szerepeket osztott rám, amelyekben félvakon is tudtam játszani, és azt érezhettem, hogy teljes értékű ember vagyok. Miután a balesetben a kezem és a lábam is eltört, amikor a Karinthy­ Színházban a Cabiria éjszakái című darabban alig tudtam lejönni a színpadról, egyszerre öt kéz nyúlt felém, hogy segítsen. Ezek az együttérző, támogató segítségek rengeteg erőt adtak nekem.

Hámori Ildikó: "A szüleim figyeltek rám"

Az ön édesanyja milyen volt?

H. I.: Édesanyám egy szeretetre méltó, kedves, de határozatlan asszony volt. Rendkívül nagy szabadságot adott nekem az édesapámmal együtt. A hatvanas években, amikor kiderült, hogy színésznő akarok lenni, nem volt egyszerű dolog nekik ezt elfogadni. Akkoriban ugyanis nem volt túl jó a színésznők megítélése, ez olyan bűnös dolognak számított. De a szüleim figyeltek rám, bíztak és hittek bennem, amiért a mai napig hálával tartozom nekik.

Kevés embert tudnék mondani, akinek annyi szeretet, elfogadás van a szívében, mint önnek.

H. I.: Talán ez onnan ered, hogy kisgyerek koromban sokáig nagyon beteg voltam. Három- és hatéves korom között, ami a legfontosabb egy gyermek életében, tulajdonképpen egyedül voltam egy szanatóriumi szobában. TBC-m volt, és akkoriban nem volt erre gyógyszer, úgyhogy akkor úgy tűnt, én elbúcsúzom ettől a földi világtól. Tulajdonképpen az utolsó pillanatban érkezett a penicillin, aminek az életemet köszönhetem. Amikor később rádöbbentem, milyen szerencsés vagyok, hogy életben maradtam, attól kezdve nem tudtam és nem tudok például gyűlölni. Azóta én csak boldogságot érzek, hogy túléltem.

Több generáció él egy telken

A Covid alatt az unokái is tulajdonképpen bezárva éltek…

H. I.: Kicsit messzebbről kezdem a válaszomat. Gyerekkoromban három generáció élt együtt: a bátyám, én, a szüleim és a nagymamám. Mivel én ezt nagyon szerettem, gyakran gondoltam arra, ha majd egyszer férjhez megyek, gyerekem, unokám lesz, jó lenne, ha ez nálunk is így lenne. Szerencsére az élet úgy hozta, hogy ez megadatott. Több generáció él együtt egy telken, de külön-külön lakásban. Így amikor jött a járvány, a kertben mindig találkoztunk, beszélgettünk, ilyenformán együtt voltunk, senki nem volt magányos. Talán a mindjárt érettségiző középső unokámnak volt a legnehezebb. Akkor volt nyolcadikos, ő nehezebben élte meg, hogy nem találkozhat a barátaival.

Nemrégiben bővült a család: dédunokája született.

H. I.: Panka csodálatos, gyönyörű szép kislány, nyugodt, már végigalussza az éjszakát, talán csak egyszer ébred meg. Boldog vagyok, hisz még megérhettem, hogy a lányomat fiatal nagymamának láthatom, a dédunokámat pedig az ölemben tarthatom, magamhoz ölelhetem.