Vámos Miklós sosem értette, amikor pályatársai panaszkod­nak, hogy nem jön az ihlet. Neki nincs ilyen gondja, de arra azért odafigyel, hogy legyen rendszer a napjaiban. A József Attila-díjas író erről, a magyar irodalom nagyjairól, a televíziózásról, az egészségéről és még sok minden másról is mesélt.

Egyszer azt írta róla egy irodalomszakértő, hogy ő a magyar irodalom Paul McCartney-ja. Ugyan Vámos Miklós nem értette, hogy ez pontosan mit is jelent, de hízelgőnek találta. És annyiban igazat adott a szakértőnek, hogy neki minden egyes nap eszébe szokott jutni egy új regényötlet, tehát az biztosan nem igaz rá, hogy ne foglalkozna eleget a hivatásával.

„Nekem az írás egy élvezet”

A barátai között tudhatta Esterházy Pétert, Kertész Imrét és a nemrég elhunyt Nádas Pétert is – akinek a halálával kapcsolatban Miklós úgy fogalmazott, hogy felháborítónak tartja.

És mivel gyakran beszélgettek az írásról, első kézből tudja, hogy az irodalom legnagyobbjai gyakran mennyire megszenvedték az írást.

„Mindenki elmondta, hogy az írás micsoda komoly fizikai munka, hogy vért verejtékeznek közben. És én mindig arra gondoltam, de nem mondtam nekik, hogy ’gyerekek, ha ennyire nehéz, miért nem foglalkoztok valami mással?! Annyi szép pálya van a világban’. Szóval nekem az írás egy élvezet” – mondta Vámos Miklós A Te Kék Zónád című ­YouTube-műsorban, ezzel némi bepillantást engedve a munkájába.

Valamit valamiért

Ezen a ponton szóba került a televíziózás is – Vámos Miklós közel tíz évig vezetett műsorokat –, amiről úgy beszél, hogy legalább annyit használt, mint amennyit ártott a karrierjének.

Dobott rajta olyan értelemben, hogy a televíziózás végén hirtelen olyan példányszámaim lettek, hogy magam sem akartam elhinni. De ártott is, mert attól kezdve én lettem a tévések közt a legjobb író és az írók közt a legjobb tévés. De hát ez úgy van, hogy valamit valamiért, én meg aztán soha nem sajnálok semmit

– magyarázta. – Aki a korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. A cégtársak, kritikusok, irodalmárok sokáig ellenségesen figyeltek engem. Én meg gondoltam magamban, hogy ’gyerekek, ott az életművem, az vagy jó nektek, vagy nem. Most mit törődtök azzal, hogy mit csinálok? Heti háromszor teniszezni járok, az is baj?!’ Én úgy éreztem, hogy azt csinálhatok, amit akarok.”

Szerinte a megítélése mára megváltozott, a szakma megbocsátotta neki vagy elfelejtette, hogy annak idején tévézett. Ezt abból tudja a leginkább leszűrni, hogy korábban egyes professzorok nem engedték a diákjaiknak, hogy az ő műveiből írják a diplomamunkájukat, mondván, ’válasszanak egy komolyabb írót’.

„Üzentem velük XY professzornak, hogy ’kapja be!’ De nem mondták meg neki… Aztán telt-múlt az idő, most meg kezdenek diplomamunkákat írni a különböző könyveimből…”

Túlságosan szeret élni

Nagy általánosságban véve az írók élete igencsak fegyelmezett, szigorú napirendet tartanak, ő ebből a szempontból is egy kissé kilóg a sorból.

„Én nagyon fegyelmezett tudok lenni, ha akarok. De nem akarok” – folytatta. De tovább hallgatva őt az is kiderül, hogy az életmódját illetően is van benne egyfajta lázadás.

„Valamennyire figyelek az evésre, mozgásra. De úgy vagyok ezzel, hogy van egy bizonyos életkor, amikor már a jó élet fontosabb annál, mintsem hogy az embernek csodás alakja legyen, modell lehessen… Ezt, mondjuk, fiatalon sem ambicionáltam – jegyezte meg a rá jellemző finom humorral. – Mindegy. Szóval nem nagyon foglalkozom ezzel.”

Régebben kajakozott, de mivel az ő korában már veszélyesnek tartja, felhagyott vele. „Most a Duna olyan huszonöt fokos, az biztonságos. De ha már csak tizenöt fokos, és belefordul az ember, akkor nagyon könnyen lehet, hogy megáll a szíve. És azért annál én jobban szeretek élni, úgyhogy azt abbahagytam. De tudok ott biciklizni, sétálni.”

Vámos Miklós teniszezni is szokott, gyakran azzal vezeti le a feszültséget. „Ha valakire haragszom, akkor azt képzelem, hogy a teniszlabda az ő feje, és egy tíz perc után a haragomat kiütöm magamból.”