A legendás színész, Gojko Mitić egykor indiánhősként hódított, most varázslóként tér vissza a mozivászonra. Drahota Andrea pedig máig őriz néhány kalandos emléket közös filmjük forgatásáról. Ezekben a főszerepet egy doboz pálpusztai sajt játszotta.

Nagy az öröme Gojko Mitićnek, a hatvanas-hetvenes évek óriási sikerrel vetített, kelet-német indiánfilmek legyőzhetetlen hősének. Hosszabb csend után visszatér a mozikba. Az Aldoria szíve című, bemutatás előtt álló cseh fantasyfilm varázslójaként láthatja őt újra az európai közönség.

Csingacsguk és Wahtawa

Az évtizedek óta Berlinben élő, szerb származású színész az egykori Jugoszláviában kezdte pályafutását, ahol huszonéves korában sok külföldi, főleg brit és olasz produkció forgott.

„Fehér sziklák, azúrkék tavak, tenger. Mindenünk megvolt ahhoz, hogy látványos természeti környezetben igazi kalandfilmek születhessenek nálunk. Tornatanárnak készültem akkoriban. Eszembe sem jutott, hogy színészi pályára lépjek. Középkori lovagokról szólt a film, kerestek valakit, aki hasonlít a főszereplőre, és jól tud lovagolni. Belgrádban, a testnevelési főiskolán láttam meg a hirdetést, és azonnal jelentkeztem. Kétszázötven lovas között végül én lettem az, aki a főhőst helyettesítette a veszélyes jelenetekben.”

Gojko Mitic első fontos filmszerepét a kelet-német westernben, A Nagy Medve fiaiban kapta a hatvanas évek derekán, majd a híres DEFA filmstúdió első számú sztárja lett. Mivel nagyszülei révén egy dél-szerbiai faluban német nevelést kapott, így a nyelv sem okozott számára problémát.

A szerepek pedig futószalagon jöttek. Osceola, Tecumseh, Ulzana, Fehér Toll, Kemény Szikla, Sólyom. És itt következik a magyar szál. A Cooper regénye nyomán forgatott Vadölőben ő volt Csingacsguk, szépséges menyasszonya, Wahtawa szerepét pedig magyar színésznőre, Drahota Andreára bízta Richard Groschopp, a film rendezője.

Azok a szörnyűséges utak

Miután nem volt közös nyelvük, a magyar színésznő nem beszélt németül, szerb partnere nem tudott angolul, nem is beszélgettek a forgatás szüneteiben.

„Megtanultuk a szöveget, összemondtuk, aztán ő ment jobbra, én balra. A Sodrásban (Gaál István rendezte híres magyar film – a szerk.) és az Iszony (Németh László híres regényéből készült film – a szerk.) után egyszer csak bekerültem az indiánok világába.

Furcsa élmény volt. Csupán a körülmények maradtak meg bennem. Azok a szörnyűséges utak kocsival a horvátországi hegyek közé. Borzasztóan kifárasztott a sok jövés-menés.

Ebben talán az is közrejátszott, hogy nem szerettem csinálni ezt a filmet. Ma már olyan ez az egész nekem, mintha ott sem lettem volna.”

Egy megmosolyogtató emlék viszont mind a mai napig kíséri. „Pálpusztai sajtot vittem egy dobozban, mert azt kért tőlem valaki a stábtagok közül. Jól becsomagoltam, mert ez a sajt ugye, nemcsak az ízéről, hanem a szörnyű szagáról is híres.

Két kelet-német sofőr vitt a hosszú úton. Mindig ketten jöttek értem, hogy felváltva vezethessenek Budapestről a forgatás helyszínére. Egyszer megálltak, és kipakolták a kocsit, hogy megállapítsák, honnan árad az a szörnyű szag az utastérben.

Meg sem mertem szólalni, hogy én vagyok a bűnös, nálam a bűz forrása. Ahogy megérkeztünk, a lehető leggyorsabban meg is szabadultam tőle.”

Kockán forgott a fizetése

Még izgalmasabb a színésznő másik története. „Egyszer vonattal tettem meg az utat hazafelé, a forgatásról. Ott a kalauz hozta rám a frászt. A határon akkoriban szigorú ellenőrzés volt. Jöttek a vámosok.

Miután megállt a vonat, a kalauz a peronról integetett, és keveréknyelven magyarázta, hogy húzzam le gyorsan az ablakot, és adjam ki a táskámat. Ijedtemben levettem a vállamról, a kezébe nyomtam, ő pedig elrohant vele. Már indulófélben volt a vonat, amikor észbe kaptam, hogy úristen, mit tettem?! A táskával együtt az irataimat és az egy nappal korábban átvett fizetségemet is odaadtam. Nagyon megijedtem.

Egyedül ültem a kupéban, senki nem látta rajtam, mi játszódik le bennem. De pár perc múlva nyílt a fülke ajtaja, megjelent a kalauz, és nyújtotta vissza a táskámat. Hiánytalanul. És megint csak keveréknyelven elmagyarázta, hogy ellenőrzéskor a vámosok gyakran meglopják az utasokat, belenyúlnak a táskájukba, a pénztárcájukba. Ő pedig ettől akart megóvni. Mintha tudta volna, hogy éppen akkor szép kis összeg volt nálam, amit a németektől kaptam.”

Gojko Mitić természetesen nem tud ezekről a történetekről. Utolsó közös jelenetük után elbúcsúzott Drahota Andreától, és azóta nem is találkoztak. Hihetetlen, de ennek immár hatvan éve…